Kapaszkodók

„A szerelem érzését kiváltó oxitocin nevű hormon átlagosan 2 év után szűnik meg termelődni – állítják michigani tudósok, egy 57 ember követésével 2005 és 2009 között végzett kutatás alapján.” „Olyan emberhez menj feleségül, akivel jól tudsz beszélgetni.” „A szerelem és a szenvedély elmúlik.” „A házasságban mindig a nőnek kell okosabbnak lenni és nyelni.” „A férfiakhoz a gyomrukon át vezet az út.” „A férfiak nem hajtják le maguk után a vécéülőkét.” „A férfiak nem szeretnek érzelegni, csak a dugás érdekli őket.” „A férfiak állatok” – állítja anyám (is).

Jól körbebástyáztam magam bölcsességekkel.

A világodat te teremted a gondolataiddal. Minden olyanná válik körülötted, amilyenné tenni szeretnéd, csak hinned kell benne – állítják viszont az önsegítő könyvek és a terápiás csoportok.

Ezek szerint eldobhatom a sok bölcsességet a francba. Kitalálhatom, hogy az igazi szerelem örökké tart, a szenvedély mindig lobogni fog, a férfiak között pedig igenis vannak, akik érzelegni szeretnek, és egészen emberszerűek.

Ez persze jól hangzik. És jól hangzana az is, hogy hiszek benne, hogy olyan férfit találok (-tam), aki szívesen megeszi a tofuragumat, odaadóan segít a házimunkában, virágot vesz, megjegyzi az évfordulókat, bókol, tenyerén hordoz, satöbbi.

De hol a határ? Olyan férfit találni, aki repül? Aki sosem hazudik?

Ez olyan, mint egy programozás – mondják. Ez alapján viszont az agyamba kódolt férfi – ha rábukkanok – olyan, mint egy gép. Érzelgő, operábajáró, simogató gép. Ráadásul – ahogyan magunkat, nőket ismerem, csak hogy elítélhető módon újból általánosítsak – valószínűleg ez se lenne jó nekünk. Valamibe akkor is belekötnék. Hogy miért? Nem állítom, hogy a tökéletes nem létezik, de talán ha megtalálnám, megijednék tőle.

Úgyhogy egyelőre maradok a bölcsességeknél, a kliséknél, a sztereotípiáknál – bárhogyan nevezzük is őket. A biztonságos kapaszkodóimnál.

Szerelem

A kapcsolat, amelyről szívbéli jóbarátom mesél, így kívülről őrültségnek tűnik. Logikátlan, kilátástalan. A jövője ha nem is reménytelen, de legalábbis homályos. Bizonytalan. Húsz felett nem kezdesz olyanba, amire ennyire nem lehet építeni, mondom neki. Ő pedig töretlenül mosolyogva néz rám, egy olyanra, mint aki semmit sem ért. Fogalmam sincs, mi lesz, mondja nyugodtan. Nem tudom a válaszokat a – jogos – kérdéseidre. Egyszerűen szerelmes vagyok.

Aznap este elgondolkodtam. Hogy akkor vajon mi is a szerelem, mire való ez a megmagyarázhatatlan, mindenek felett álló érzés? Miért jó? Pontosabban: mire?

Akkor este döbbentem rá, milyen racionálisan is állok ehhez az ésszel fel nem fogható érzéshez, milyen a szerelem természetétől teljesen elrugaszkodott tényezőket kérek számon rajta. A megfontoltságot. A logikát. Válaszokat – olyan kérdésekre, amikkel még nem is szembesült. Mintha ez az egész pusztán döntés kérdése lenne.

Aztán arra gondoltam, mégsincs ez így jól. Hiszen valami rációnak, valami emberinek mégiscsak kell lennie ebben is. Az nem lehet, hogy a szerelem mint oly megfoghatatlan és általunk befolyásolhatatlan külső erő egyszercsak jön, elragad, és minden okoskodást elsöpörve elrendezi az életünket! Hiszen mérlegelnünk kell: megfelelő férj- és apajelölt-e az illető, megértő és elfogadó-e, érdekli-e a színház, szereti-e a családunk, lehajtja-e a vécéülőkét. 

A kérdés persze az: a szerelem, a kapcsolat és a házasság fogalma hogyan viszonyul egymáshoz. A szerelem lehet ugyanis egy mindent elsöprő földöntúli erő, amivel mást nem kezdhetünk, csak fejet hajthatunk neki, ugyanakkor az, ami utána következik, már sokkal több tudatosságot igényelhet. Legalábbis azt hiszem. A szerelem érzésének valahol végülis csak egy evolúciós célt kell szolgálnia: alapot ad a szexualitásra, így ez az érzés nem más, mint a természet csapdája, amibe a végső cél, a fajfenntartás érdekében mind belesétálunk. A házasság, a házastársi hűség, és az ezt elősegítő egymás iránt érzett szeretet szintén a célhoz igazodik: az utódot nem csak nemzeni, hanem szerető családi környezetben felnevelni is kell. Így a szerelem fergetege valahol mégiscsak egy alap ahhoz a végcélhoz, amit úgy hívunk: család. 

De mi van akkor, ha a biológia rosszul választ? Ha belénk lövi azt a nyílvesszőt, eléri, hogy minden idegszálunkat megfeszítve se tudjunk ellenállni annak a felemelő, szenvedélyes kapcsolatnak – amiről eközben tudjuk, nem a legjobb alap az építkezéshez? Létezhet olyan szerelem, ami nem vagy nem jól szolgálja a családalapítást? 

Ezen a ponton magam is elmosolyodtam saját okfejtésemet hallgatva zakatoló kis agyamban. Amikor arra gondolok ugyanis, miért mentem férjhez, mindig eszembe jut az a semmivel össze nem hasonlítható bizonyosság-érzés, amit az esküvőre készülve éreztem és a mellette ugyanolyan erőteljesen bennem lévő kétely: fogalmam sincs arról, mit csinálok. Emlékeztem az egy évvel korábban magamban lezongorázott gondolatmenetre: ez a férfi ebben és ebben nem felel meg nekem, így az esküvő után még azt is bevallhatom, annak idején megfordult a fejemben, hogy fogom a cókmókom, és otthagyom az egészet. Valami, amit távolról sem tudtam volna megmagyarázni, mégis ott tartott, és rávett, hogy hozzámenjek. Ugyanaz, ami a barátnőmet is. Nincs mese, úgy tűnik, mégiscsak van valami misztikus ebben az egészben. És lehet, hogy ezegyszer én is beláthatnám: igenis van, aki okosabb nálam. Nem lehet mindent a magam zseniálisnak hitt okfejtéseivel lerendezni, nem vagyok mindenható. Hiszen aki az – az sosem választ rosszul.

Esetleg gyakrabban rábízhatnám magam.

Ármány és szerelem

I like it on the kitchen table. I like it on the floor. I like it on the bedroom – ilyen állapotkiírásokkal árasztották el a nőnemű felhasználók a facebook-ot az elmúlt napokban, ezzel is demonstrálva, a nő misztikuma köszöni szépen, él és virul. Nem tudta ugyanis megfejteni egyetlen valamirevaló hímnemű sem, mi az, amit annyira szeretünk az asztalon, a földön, a hálószobában – mindaddig persze, amíg be nem írta a google-be.

(Zárójel: az isteni google manapság mintha a táltos, a bölcs, a vasorrú bába, a delphoi jós és a gyóntatópap szerepét is betöltené – számos olyan google keresés során jutnak el például a blogomhoz, mint „mikor múlik el a szerelem” vagy „mit tegyek, ha nem mondja azt, hogy szeretlek”.)

Nem fogom elárulni a facebook női társadalmának rejtélyét, de ennek kapcsán azért eszembe jutott egy-két másik titkunk is, amiről azt hisszük: a férfiak sosem fogják felfedni. Hogy mi van a női táskában – nemrégiben még én is árulást követtem el. Hogy hogyan jutunk el a reggeli kócos-büdösszájú állapotból a kiskosztümös-sminkelt titkárnő-kinézetig – ez csak a romantika első hónapjaiban rejtély. Eszembe jutott viszont egy: amiért talán megköveznek a nőtársaim, ha elárulom. De úgy van ez valahogy, mint az ügynök-témában: lehet, hogy először fájdalmas az igazság, de utána legalább tovább lehet lépni, és tisztán látva, akár a bűnbánat-bűnbocsánat lelki folyamatot megélve tudunk élni.

A nyáron a szegedi szabatérin a Carment adták – az egyik kedvenc operám, írnám, ha nem lenne ciki. Nem csak a magával ragadó, már-már populista-populáris zenei világ, hanem a csábítás mint ősi ösztön, a klasszikus „minden nő kurva” tematika briliáns feldolgozása miatt is. Ahogyan idén nyáron figyeltem az előadást, közben arra gondoltam: ki a gonosz ebben a darabban? Elítéli-e bárki is a gaz csábítót? És minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább az volt az érzésem: a béna, röhejes, lúzer Micaela és a még lúzerebb Don José szinte idegesítő szereplők, és a maga női hatalmát oly gyönyörűen kiaknázó, a nőiségét önfeledten élvező, kurválkodó főhősnőé az erkölcsi fölény.

Nem ítélem őt el. Sőt, ahogyan így forgattam a fejemben a karaktert, egyre több hasonlóságot találtam saját magammal – ami persze ijesztő, de szóltam, hogy tabukat fogok döntögetni. Igen, minél többet gondolkodom rajta, én is azt szeretném, ha mindenki szerelmes lenne belém. És igen, ha van egy kaszárnyányi férfi, aki mind bolondul értem, de van egyetlen makonya, aki úgy csinál, mintha hűséges akarna maradni az egyszerű, de dolgos jegyeséhez – akkor persze, hogy azt akarnám kicsit megpiszkálni.

Visszatekintve: sokszor meg is piszkáltam amúgy. Kicsit szégyellem magam (azaz szégyelli magát az erkölcsös jókislány énem), amikor a sok Don Joséra gondolok az életemben: azokra a lúzer fiúkra a gimiben, akikkel egyedül én álltam szóba, fejemet hátravetve nevetve hülye poénjaikon, érzéki mozdulattal csempészve kezükbe az órai levelezést, és tettetett csodálkozással fogadva később a szerelmi vallomást. Azokra a pasikra füstös bárokban, egyetemi bulikban, diszkókban, akik előtt macskaszerű mozdulatokkal, önfeledten táncoltam – még magam előtt is ártatlan szórakozásnak játszva el a dolgot, és gorombán felháborodva, ha többet akartak. Vajon volt egyetlen őszinte pillanata ezekben az években a férfi-nő kapcsolataimnak? Vajon van-e valaha is?

És akkor eszembe jut a férjem. Felidézem az első randevúinkat, azt, ahogyan piros szandált vettem, és még a nyakam, az ajkam is másképpen állt az előadást figyelve, csak hogy elcsábítsam. Ahogyan néhány találkozás után célozgatva hoztam elő a sikamlósabb témákat, kecsesen egyensúlyozva persze, hogy izgalmas maradjak, de nem közönséges. Észrevétlen terelve olyan témákra a beszélgetést, amelyből kiderül: milyen érzéki, milyen könnyed és magabiztos, mennyire szerethető, micsoda nő vagyok.

A dolog bejött. A holdvilágos Tisza-parton sétálva addig incselkedtem, míg elcsattant a csók, majd addig taktikáztam, míg elvett feleségül.

Ármány, cselszövés – ezek vagyunk tehát. Legalábbis én. Ha most valaki beírja a google-be, hogy a „nők titkai”, akkor remélem, elsők között leszek, mert ez most aztán tényleg nagy leleplezés, talán meg is köveznek érte rejtőzködő nőtársaim. Vagy elkezdik bizonygatni: nincs szó álnok csábításról, a férfi-nő viszony igenis őszinte – vagy legalábbis sok az őszinte pillanat. Persze, az nálunk is akad. De azért remélem, nem szaporodnak el túlságosan – még így az esküvő után sem.

Konyha

Milyen jó lenne, ha megvennénk ezt a házat – mutogatta lelkesen Bé. Nézd, egy régi kemence van benne, berendeznénk neked egy hatalmas konyhát ide. Vagy egy hatalmas nappalit, mondom. Konyha jobb – erősködik –, úgyis ott töltöd a legtöbb időt.

Ingerülten nyelek egyet. Nem, mondom nyugodtnak szánt hangon. Nem akarom a konyhában tölteni a legtöbb időt. Nem akarom, hogy az jusson rólam eszedbe: milyen klassz kis konyhát fogsz nekem építeni. Nem, én egy hangulatos nappalit szeretnék ide, ott fogok majd békésen olvasgatni.

Bé riadtan figyel, nem érti, miért vagyok ideges. Jogos, persze. A felháborodásom nem neki szól, nem is a tágas konyhának. Az elvnek, mondom neki. De hát tényleg ott töltöd a legtöbb időt, próbálja bizonygatni az igazát kedveszegetten. Hiszen te szeretsz főzni...

Az most lényegtelen. Mindegy, hogy történetesen szeretek főzni, és mindegy, ha igaz is, hogy a konyhában időzök-e többet. Magam sem értem pontosan, mi is bőszít fel ennyire Bé alapállásában, de azt biztosan érzem, valahogy nem jó, nekem, hosszútávon nagyon nem jó, ha úgy vizualizálja közös jövőnket, hogy a fejében ott a hatalmas konyha, benne én – mint a feleség, aki tudvalevőleg szeret főzni. Mi a bajom ezzel? Hiszen tényleg szeretek főzni! Mi hát akkor a gond ezzel a – igaza van – tökegyértelmű képpel?

Talán szimplán a szüfrazsett énem tiltakozik? Agyamra ment a gender studies? Ez is egyfajta konformizmus a részemről, divat – visszautasítani a háziasszony-szerep tartozékait?

Lehet, hogy a reakcióm túlzott, de így ezredjére végiggondolva is veszélyesnek tartom a képet, amit Bé alkotott a jövőnkről.

Az is lehet, hogy harminc éve mindannyiunk édesanyja szeretett főzni.