Emlékszünk arra, mikor a Ghost-ban Patrick Sawyze mindig csak azt válaszolja Demi Moore-nak, hogy dettó, mikor ő azt mondja, szeretlek? Aztán meghal, szellemként meglátogatja (oké, no komment, mégiscsak amerikai filmről beszélünk), és a szellemidéző tolmácsolja a szavait: szeretlek. Erre Demi Moore elküldi a médiumot a fenébe, mondván, biztos szélhámos, mert az ő párja ilyet életében soha, de soha nem mondott neki, és nem is mondana.
Két tanulsága van a történetnek. Egyrészt, hogy ez a "fejezzük ki az érzelmeinket, öntsünk szavakba végletes ígéreteket, stb" téma nem csak a mi párunknak nem megy, azaz elég általános jelenségről van szó. Másrészt, hogy nem azon múlik, zsíros hajú, pattanásos, rosszul öltözött fruskákról van-e szó, vagy magáról az isteni Demi Moore-ról.
Nekem például nincs olyan jó alakom, mint Deminek, mégis tudom: a párom igenis szeret engem, annak ellenére, hogy kapcsolatunk elején majd egy év eltelt anélkül, hogy a témáról egyáltalán említést tettünk volna, és ma sem röpködnek a romantikus vallomások. Később kifakadtam, hiába írja le minden női lap, hogy követelőzéssel, hisztériázással a legritkább esetben érünk el eredményt. Mert akkoriban egész egyszerűen majd megfulladtam, hogy én magam sem mondhatom neki minden percben, mennyire fontos is ő nekem, mennyire boldog vagyok, hogy egymásra találtunk, mennyire nagyon-nagyon szeretem. A kapcsolatunk szenvedélyes volt, kezdetektől nagyon őszinte, szinte tökéletes. Úgy éreztem, ahogy a dalban is mondják: nem kaphatok eleget belőle. Amikor egész éjjel mellettem feküdt, a körmömet a bőrébe vájtam, annyira öleltem, még akkor is többre vágytam belőle. Például az érzelemkifejezésre. Verbálisan.
Mert igenis nem elég az utalás, nem elég a csók, nem elég a szex. Szavak kellenek. Azok is legalábbis. És nem lehet mindent arra fogni, hogy az illető teáskanál, mert én sem várom, hogy erőn felül teljesítsen, ha egyszer nem az a trubadúr-alkat a lelkem. Nem kell szerelmes vers, nem kell rózsaszirmokkal teleszórt szoba, gyertyákkal kiírt titkos üzenet, semmi giccs. Csak figyelem. Odaadás - egy kicsi. Egy-egy jelzésértékű, elejtett vallomás, hogy az ember lánya érezze: élete szerelme azért próbálkozik.
Nálunk a megoldás kicsit olyan, mint a filmben. Azaz van is vallomás, meg nem is. Azért elég ritkán persze, elcsépelni semmiképp sem szeretnénk. De az okos lány ezt el is fogadja, dekódolja, és raktározza is a bűvös mondatot, ezúttal nem Czutor Zolitól, hanem attól a bizonyostól. Bírlak, mondja.
Dettó.


Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése