Mamut és bogyó

Ki hordja a nadrágot? Ki a férfi a háznál? – a mondások ugye már önmagukban sugallják, hogy ki. Az, aki hosszas stratégiagyártás után leöli a mamutot, hősiesen óvja, védi családját az ellenségtől, időközben pedig a barlangban szunyókál.

Ellenben a házi tűzhely őrzője eközben gyűjtöget némi bogyót, sütögeti a múlt hónapból megmaradt mamutszeleteket, felügyeli a gyerekeket, és várja haza az eszméletlen kimerítő és nagy jelentőségű mamutvadászatról hazatérő urát.

A baj a huszadik században kezdődött. Ha mindenki mamutra vadászik ugyanis, nincs aki őrizze a tüzet. Ha pedig a nőnek mind a kettőt egyszerre kellene elvégeznie – belegebed.A rendszer valahogy mégiscsak így néz ki.

Neki nehéz hete volt, mondja. Előfordul, mindenkinek vannak stresszesebb időszakai. Sajnos én néha úgy érzem, mintha minden hét nehéz lenne neki, minden nap krízis van. Azaz mamutölés. Én pedig persze minden nap „beszambázok az irodába átlátszó blúzban, és elmacázgatok a sajtóanyagokkal”, ami semmiképp sem megterhelő, ha jobban belegondolunk, a mamutöléssel mindenesetre nem ér fel. Aztán eljön a szombat, a lakás egyadta kosz és kupleráj, nincs kaja a hűtőben (a szimbolikus mamut még nem konvertálódott át kézzel foghatóvá), halomban áll a szennyes. Én felkelek, és egy mielőbbi expressz takarítás-mosás-főzés reményében ezerrel nekilátok, hátha marad még a végén valami a hétvégéből. Életem párja kedvesen felajánlja a segítségét, ímmel-ámmal kitereget, két feladat között épphogy egy picit olvassa a híreket a neten. A házi tűzhely témája tehát újra csak rám maradt. Az én munkám nem ért mamutot a héten, csak némi bogyógyűjtögetésként számítódik be a családi elszámolásnál.

Úgy tűnik, hiába közelít ma már jellegében egymáshoz a két nem munkája, érzésre megmaradtak az ősi elképzelések. Apa dolgozik, apát nem szabad zavarni, apa elfoglalt, apa joggal ideges. Anya viszont ugyanolyan frissen-fitten érkezik nyolc (kilenc, tíz-tizenkettő) óra után az irodából, ahol egész nap macázgatott, ahogyan reggel az ágyon ugrálás után elment, a sminkje üde, energiája kifogyhatatlan, és ha elkészítette vacsorára a tárkonyos csirkebecsináltat rizzsel és krumplival, süthet még néhány tucat muffint is. Az iskolában mondjuk csak ennyit tanítanak, de ilyenkor jön még a neheze, mert a mamutvadászatban elfáradt férfiállatnak egyéb elképzelései is vannak az esti programot illetően. A huszonegyedik századi nő esetében ez nem kizárólag szexet jelent, és azt a feladatot, hogy nőiességét, kívánatosságát nap mint nap megőrizze, hanem a kapcsolat ápolását, odaadást, lelkizést, problémamegoldást, empátiát.

Nem akarok mártírt csinálni magamból, nekem jó dolgom van. Az én teáskanalam igyekszik. Azt azonban mégis be kell látnom: a fentiek valahol kitörölhetetlen klisék. Mindig nekünk kell az okosabbnak lenni, megjutalmazni a drágát a fáradozásaiért, és készséggel elfogadni azt a nyüves mamutot, ha már egyszer leölte.

És nem reklámozni, hogy én mint független, huszonegyedik századi nő, én amúgy vega vagyok.

Vegytiszta egyenlőség

"A család rabszolgája vagyok", "A konyha foglya vagyok", "Mást sem csinálok egész életemben, csak utánatok pakolok", "Tulajdonképpen öt gyerekem van" - szokta mondani anyám, akinek amúgy négy gyereke van, utóbbival természetesen felettébb rendszerető férjére utalva. Kicsi koromtól kezdve gyűlöltem ezt. Mindig arra gondoltam, nem véletlen az a mondás, hogy "megint a régi lemez", mert tényleg olyan volt az egész, mintha feltenne egy lemezt, amit már mind megszoktunk, így hát elengedtük a fülünk mellett. Apánk is.

Néha persze kiborult a bili amiért kétheti szennyese állt a szoba közepén "harmonikában" (anyám így nevezte, amikor szeretett ura esténként úgy vette le egyben a ruháját, hogy a zokni, a gatya gondosan benne maradt a nadrágban, és a trikó, az ing, a pulcsi is egy mozdulattal jött le). Ilyenkor volt nagy üvöltözés, és én titokban dacból mindig apám pártján álltam annak ellenére, hogy láttam: mennyit küzd, mennyit szenved, mennyit dolgozik anyám. Mindig ugyanarra gondoltam: most jut ez eszedbe? Mért nem húsz évvel ezelőtt tanítottad meg neki?

Így hát erős elhatározás született bennem. Nem is kell sok freudizmus ahhoz, hogy magyarázzuk, miért olyan sarkalatos kérdés számomra a harmonikus párkapcsolatban a házimunka. Eldöntöttem még kiskamasz koromban, hogy én semmiképp nem engedem majd idáig fajulni a dolgokat. Megmondom még az elején kerekperec, hogy én nem leszek a konyha rabszolgája. Egyetemre megyek, dolgozni fogok, nem kell engem előre engedni az ajtóban, rám adni a kabátot, fizetni a kávémat: egyenlő felek leszünk, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. A gender studies nagykönyvében legalábbis.

Mint kiderült, ezzel csak egy gond van. Nem minden férfi olvasta a gender studies nagy könyvét. Vagy amelyik igen, az se biztos, hogy ötösre vizsgázott belőle.

Szóval a dolog ott kezdődik, hogy ne adj Isten elmosogat a lelkem, mindent az utolsó teáskanálig. Amiért persze én leborulok előtte, és lába nyomát csókolgatom, hogy megadatott nekem egy ilyen pasi. És megpróbálom titokban tartani, hogy a villák felét újramosogatom, mert ha ő csinálja, koszos marad.

Vagy a másik gond, hogy akkor most ki is a főnök ezen a téren. Én igazából nem akarok az lenni, mert ugye egyenlő felek vagyunk, te is a felét, én is a felét, mindketten ugyanúgy. Direkt nem akarom kiadni az ukázt: vegyél répát, teríts meg. Ugyanis ha mindketten szeretjük a répát, és mindketten be tudunk nézni a hűtőbe, hogy van-e, akkor mindketten úgy is tudunk dönteni, venni kell.

Az én teáskanalam láthatóan igyekszik, de ez azért még neki is utópisztikus. Úgy tűnik, hiába van 2008, hiába vagyunk felvilágosult, liberális, feminista, emancipált, tudomisén, milyen nagy koponyák, mégsem működik ez a száz százalékos egyenlőség. Mert az én felvilágosult, liberális, feminista, emancipáció-hívő, nagy koponyájú szerelmemet is egy mosó-főző-takarító anyuka és egy villanykörtétkicserélő-újságolvasó apuka nevelte.

Mert ugye senki nem gondolhatja komolyan, hogy nem a nő feladata minimum a háztartás koordinálása, ha más nem. Senki nem hiheti, hogy a gyakorlatban megvalósítható az évezredes nemi szerepek eltörlése, a patikamérlegen kettéosztott feladatok kivitelezése, az idillinek tűnő egyenlősködés. Sajnos a gender studies nagy könyvét egy steril szobára írhatták, egy olyan érintetlen állapotra, ami nem létezik - anélkül, hogy a kontextust végiggondolták volna. A vegytiszta emancipáció nem gondolkodik, tehát nincs.

A házisárkány szerepkör, úgy tűnik, csak részben kerülhető el. Másik részben olyan súllyal nehezedik ránk a neveltetés, a szocializáció, a társadalom, a média, minden, hogy erős elhatározásom ellenére kénytelen vagyok belátni: a háziasszony én vagyok.

Cserébe csak egyet kérek. Akkor igenis segítsd fel azt a nyomorult kabátot.

Bűvös mondat

Emlékszünk arra, mikor a Ghost-ban Patrick Sawyze mindig csak azt válaszolja Demi Moore-nak, hogy dettó, mikor ő azt mondja, szeretlek? Aztán meghal, szellemként meglátogatja (oké, no komment, mégiscsak amerikai filmről beszélünk), és a szellemidéző tolmácsolja a szavait: szeretlek. Erre Demi Moore elküldi a médiumot a fenébe, mondván, biztos szélhámos, mert az ő párja ilyet életében soha, de soha nem mondott neki, és nem is mondana.

Két tanulsága van a történetnek. Egyrészt, hogy ez a "fejezzük ki az érzelmeinket, öntsünk szavakba végletes ígéreteket, stb" téma nem csak a mi párunknak nem megy, azaz elég általános jelenségről van szó. Másrészt, hogy nem azon múlik, zsíros hajú, pattanásos, rosszul öltözött fruskákról van-e szó, vagy magáról az isteni Demi Moore-ról.

Nekem például nincs olyan jó alakom, mint Deminek, mégis tudom: a párom igenis szeret engem, annak ellenére, hogy kapcsolatunk elején majd egy év eltelt anélkül, hogy a témáról egyáltalán említést tettünk volna, és ma sem röpködnek a romantikus vallomások. Később kifakadtam, hiába írja le minden női lap, hogy követelőzéssel, hisztériázással a legritkább esetben érünk el eredményt. Mert akkoriban egész egyszerűen majd megfulladtam, hogy én magam sem mondhatom neki minden percben, mennyire fontos is ő nekem, mennyire boldog vagyok, hogy egymásra találtunk, mennyire nagyon-nagyon szeretem. A kapcsolatunk szenvedélyes volt, kezdetektől nagyon őszinte, szinte tökéletes. Úgy éreztem, ahogy a dalban is mondják: nem kaphatok eleget belőle. Amikor egész éjjel mellettem feküdt, a körmömet a bőrébe vájtam, annyira öleltem, még akkor is többre vágytam belőle. Például az érzelemkifejezésre. Verbálisan.

Mert igenis nem elég az utalás, nem elég a csók, nem elég a szex. Szavak kellenek. Azok is legalábbis. És nem lehet mindent arra fogni, hogy az illető teáskanál, mert én sem várom, hogy erőn felül teljesítsen, ha egyszer nem az a trubadúr-alkat a lelkem. Nem kell szerelmes vers, nem kell rózsaszirmokkal teleszórt szoba, gyertyákkal kiírt titkos üzenet, semmi giccs. Csak figyelem. Odaadás - egy kicsi. Egy-egy jelzésértékű, elejtett vallomás, hogy az ember lánya érezze: élete szerelme azért próbálkozik.

Nálunk a megoldás kicsit olyan, mint a filmben. Azaz van is vallomás, meg nem is. Azért elég ritkán persze, elcsépelni semmiképp sem szeretnénk. De az okos lány ezt el is fogadja, dekódolja, és raktározza is a bűvös mondatot, ezúttal nem Czutor Zolitól, hanem attól a bizonyostól. Bírlak, mondja.

Dettó.