Szerelembiztosítás

Feltalálhatná már valaki a szerelembiztosítást. Vagy lehetünk prózaibbak is: legyen kapcsolatbiztosítás. Mondjuk minden hónapban befizetnék egy összeget azért, hogy ha neadjisten megcsal a párom, vagy egész egyszerűen gallyra megyünk, ott álljon előre kifizetve, készenlétben egy költöztető brigád az új albérleti ajánlatokkal, és egy jól képzett pszichológus megértő barátnak álcázva.

Azt mondják nekem, „túlságosan” megbízom a páromban, túlságosan őrá „építem fel” az életemet. Lehet, hogy igazuk van, nem is anyagi vagy egyéb praktikus szempontból, hanem inkább lelkileg. De fel lehet-e vajon készülni a lehetőségre: egy kapcsolat akár bármikor véget is érhet? Lehet-e „csak kicsit” megbízni benne, csak amennyire éppen szükséges? Lehet-e nem rá építeni, hanem arra, bármikor bármi történhet? Talán nem lehet. Mégiscsak szükségem lenne egy olyan biztosításra.

Néhány keleti országban állítólag azért van olyan sok karkötője, bokaperece meg mindenféle aranyékszere a nőknek, hogy ha netán egyik pillanatról a másikra kihajítják őt a férj családjából, akkor is jól el tudjon a smukkból éldegélni egy darabig. Hát ez is egy megoldás, csak a dolog lelki oldala érdekében még semmit nem tett – bár az is igaz, hogy ezekben a házasságokban olyan általában nem is igazán van. Nekem ugyan nincs annyi fukszom, de hálistennek van saját bankkártyám, amire többé-kevésbé kielégítő összeg érkezik minden hónapban, tehát talán nem lennék olyan nagy bajban adott esetben.

Csak lelkileg adódhatna némi probléma. Mert azt mondják nekem, egy kapcsolat (legyen akár házasság) nem egy életbiztosítás. Mert hiába ígérgetünk bármit is egymásnak akár csak informálisan, akár Isten és egy anyakönyvvezető előtt – hogy arról a mintegy száztizenhét jelen lévő vendégről ne is beszéljek –, az még nem jelent semmit, az ígéret szép szó, de a landwirtschaftsausstellung még szebb, úgyhogy hát istenem, van olyan, hogy elválnak útjaink.

Sőt azt is mondják egyes magukat férfiszakértőnek deklaráló, de általában csupán csalódott nők, hogy minden férfi állat, a nemtommicsodájuk irányítja (hogy a gyomruk vagy a farkuk, arról megoszlanak a vélemények), meg hogy mindegyik úgyis megcsal. Ezt eddig kizárólag olyan nőktől hallottam, akiket megcsaltak, ami nem jelent semmit, csak érdekes statisztikai adat. De akiket meg nem csaltak meg, azok se bízzák el magukat túlságosan, mert akik meg azt vallják, hogy az ő férjük másmilyen, és sose tenne ilyet, eddigi tapasztalataim alapján azok sem mind özvegyek voltak, tehát sose lehet tudni.

Vegyük akkor azt, hogy nem bízunk a párunkban. Szemét dög, hiába mutatja magát egyelőre ártatlan báránykának, mi, fifikás nők átlátunk a szitán. Készítenünk kell tehát egy vésztartalékot, olyan arany-karpereceket, melyek nem csak materiálisan, hanem spirituálisan is léteznek, legyen tehát némi aranytartalék a lelkünkben is. Az egyetlen gond, hogy ennek kifejlesztését még nem találtam ki teljesen, de rajta vagyok. Vagy tudok még képzavarokat: lehet ez egy szimbolikus biztonsági öv is, ami mindig legyen becsatolva, mert ha a párom, az a szemét, árokba hajtja az autót velem együtt, akkor valahogy túl kell élnem.

A terv láthatóan azért igényel még némi kidolgozást. Mégiscsak kellene az a szerelembiztosítás. Legalább addig, míg véglegesen ki nem találom, hogyan emésszem fel a kapcsolatunkat némi félelemmel, sztereotípiákkal és egy csipet individualizmussal.

A szavak ereje

Nemrég a rádiókabaréban az egyik ifjú titán a Kossuth rádió új szlogenjére utalva mélázott-humorizált a „szavak erején”. Elmesélte, hogy a buszon leejtette a kajáját, aztán szólt az előtte ülőnek, hogy egy croissant van a lába alatt, mire ő tisztára bepánikolt – nem tudván, mi az a croissant. Kroásszon – ijesztő szó.

Tudok még ilyen pánikot kiváltó szavakat én is. Például: holtomiglan.

A párom azt mondja, én egy feminista, felvilágosult, posztmodern nő vagyok, 2009-ben minek nekem házasság. Rövidebb idő fölbontani, mint megkötni, és az esetek felében így is tesznek. Egyházellenes vagyok – nincs szükségem egy kopaszodó vadidegen semmitmondó szavaira. Nem félek, hogy felelnem kell még ezért Szent Péter előtt. A társadalom egyáltalán nem ítél el, hogy vadházasságban élünk együtt, és azért sem kell oltár elé vonszolnia engem, hogy az ágyamba bújhasson. Nincsen se hozományom, se stafírungom, még nemesi címmel sem járulok hozzá a kettőnk közös jövőjéhez. Mi hát akkor az értelme?

Nem az, mint ötven, száz, vagy kétszáz évvel ezelőtt – ez biztos. De ötven, száz, és kétszáz évvel ezelőtt is mást és mást jelentett, nem csoda hát, ha ma is megvan mindenkinek a saját értelmezése. Én mostanában sokat töprengtem az enyémen.

Az ember életében van néhány olyan mérföldkő, amit szeret megünnepelni, valamiféle ceremóniát keríteni köré. Fontos például, hogy az ember évről évre öregebb (tapasztaltabb, akarom mondani), a születés amúgy is egy eléggé számottevő esemény volt, amiről nem árt megemlékezni – így hát kitaláltuk, legyen szülinapi zsúr, torta vagy piálás életkortól függően. Aztán nagy fordulópont, mikor az ember egy-egy oktatási intézményt elhagy, azaz magáénak tudhat valamilyen szintű végzettséget. Megvan a maga rituáléja a ballagásoknak, diplomaosztóknak. Ezekre nem csak azért van szükség, hogy ünnepélyes kereteket adjunk egy örömteli eseménynek, hanem hogy egyfelől mi magunk, másfelől a családunk, hozzánk közel állók szemében is valamiféle nyomatékot kapjon az esemény. Az egész világ tudja meg, hogy ikszipszilon hétéves lett. Vagy lediplomázott.

Szerintem ilyen az esküvő, a lagzi is. Igen, mi eddig is szerettük egymást, és alapvetően semmi szükségünk nincsen se papírra, se szülői beleegyezésre ahhoz, hogy együtt éljünk, vagy gyerekeket csináljunk. De az a bizonyos nyomaték, hogy komolyan vegyük a kapcsolatot – kell. Van ilyen fogalom a nyelvészetben is, nem emlékszem a nevére, de arra gondolok, amikor egy cselekvést azáltal teszek meg, hogy kimondom. Ilyen a megígérem, a megfogadom is például. Hatalmuk van.

Mert mi is történik egy esküvőn? Egy: összecsődítünk egy csomó, ezért vagy azért fontos embert. Kettő: a szavak elviselhetetlen erejével kimondjuk, hogy márpedig mi örökre együtt – saját magunk, családunk, barátaink, ízlés szerint istenünk előtt. És ezt mindenki (félreértés ne essék: beleértve saját magunkat és a párunkat is) lesz szíves komolyan venni. Csúnya szóval: deklaráljuk a dolog komolyságát, véglegességét. Három: mindezt megspékeljük némi tivornyával, ivászattal, tánccal. Vagyis ünnepi kereteket adunk az eseménynek.

És akkor házasok lettünk. Papírunk van róla, hogy muszáj megoldanunk a problémáinkat. Ez például valahol megnyugtató, már csak amiatt is, – tudom, hogy nem túl romantikus érv, de ez is benne van – mert a nő biztos alapokra szülhet gyereket, tehát még ha tönkre is megy a házasság, akkor is kiperelem belőle a gyerektartást. Nesze neked posztmodern értelmezés.

Meg elképzeltem néhány szituációt, amikor ez fontos lehet. Van olyan persze, hogy jogilag nem mindegy. Gondoljunk csak a mindenféle fészekrakókra meg szocpolokra. Vagy erre: egy meleg ismerősöm párja meghalt. Nyilván nem voltak házasok, így az év végére minden szabadságát elvesztegető fiút egyetlen percre sem engedték el a munkahelyéről – se az intéznivalók, a temetés, se a lelkiek végett. Ha a házastársaddal történik valami, törvény írja elő, hogy otthon sírhatsz néhány napig. Papírod van róla, hogy érzelmileg és a mindennapok apróságai kapcsán is kötődsz valakihez.

De mondjuk előttem van egy ilyen: nagy társaságban vagyunk, egy csinos nővel beszélget a drágám, aki láthatóan jót elvihorászik vele. Erre én odalépek, és azt mondja: hadd mutassam be a barátnőmet. Azt gondolja a nő, hmm, hát nem is olyan nagy szám, simán lenyomom, a mellem is nagyobb, netán megkérdi, mióta vagyunk együtt, de másnap különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül küld flörtölő e-mailt a páromnak. Mondjuk.

De gondoljunk csak bele. Odalépek, egy kicsit villámokat szór a szemem, és a párom erre így szól: hadd mutassam be a feleségem. Egy másodperc szünet, egy csalódott pillantás. Örülök, mondja, és láthatóan nem örül, aminek én örülök. Majd elmegy.

Na ez a szavak ereje.