Konyha

Milyen jó lenne, ha megvennénk ezt a házat – mutogatta lelkesen Bé. Nézd, egy régi kemence van benne, berendeznénk neked egy hatalmas konyhát ide. Vagy egy hatalmas nappalit, mondom. Konyha jobb – erősködik –, úgyis ott töltöd a legtöbb időt.

Ingerülten nyelek egyet. Nem, mondom nyugodtnak szánt hangon. Nem akarom a konyhában tölteni a legtöbb időt. Nem akarom, hogy az jusson rólam eszedbe: milyen klassz kis konyhát fogsz nekem építeni. Nem, én egy hangulatos nappalit szeretnék ide, ott fogok majd békésen olvasgatni.

Bé riadtan figyel, nem érti, miért vagyok ideges. Jogos, persze. A felháborodásom nem neki szól, nem is a tágas konyhának. Az elvnek, mondom neki. De hát tényleg ott töltöd a legtöbb időt, próbálja bizonygatni az igazát kedveszegetten. Hiszen te szeretsz főzni...

Az most lényegtelen. Mindegy, hogy történetesen szeretek főzni, és mindegy, ha igaz is, hogy a konyhában időzök-e többet. Magam sem értem pontosan, mi is bőszít fel ennyire Bé alapállásában, de azt biztosan érzem, valahogy nem jó, nekem, hosszútávon nagyon nem jó, ha úgy vizualizálja közös jövőnket, hogy a fejében ott a hatalmas konyha, benne én – mint a feleség, aki tudvalevőleg szeret főzni. Mi a bajom ezzel? Hiszen tényleg szeretek főzni! Mi hát akkor a gond ezzel a – igaza van – tökegyértelmű képpel?

Talán szimplán a szüfrazsett énem tiltakozik? Agyamra ment a gender studies? Ez is egyfajta konformizmus a részemről, divat – visszautasítani a háziasszony-szerep tartozékait?

Lehet, hogy a reakcióm túlzott, de így ezredjére végiggondolva is veszélyesnek tartom a képet, amit Bé alkotott a jövőnkről.

Az is lehet, hogy harminc éve mindannyiunk édesanyja szeretett főzni.

All inclusive

Olyan töketlenek ezek a mai pasik, tiszta lúzerek/léhűtők/bénák stb. Hol vannak az igazi férfiak? – hallom mostanában úton-útfélen. Amikor mi, mai nők gyakorlatilag csodát viszünk véghez nap mint nap, megtáltosodtunk, többen vagyunk az egyetemeken, mint ők, jelen vagyunk a politikában, a pénzvilágban, cégvezetők vagyunk, okosak, műveltek, rafináltak, csinosak, de még mennyire, hiszen megérdemeljük, edzőterembe járunk, szoliba, fodrászhoz, hogy a kedvetekre tegyünk, mellette persze vezetjük a háztartást, mosunk, főzünk, takarítunk, gyereket szülünk, majd dolgozunk tovább abban a bizonyos három műszakban – munka-háztartás-szex szenthármasság. Na, szóval. Egyszerűen tarthatatlan, hogy ti meg húszas éveitekre sörpocakot eresztetek, bénáztok a pályaválasztással, nem vagytok férfiasak, talpraesettek, nincs határozott véleményetek, még azt is nekünk kell megmondani, melyik étterembe menjünk, mikor mit csináljunk, mert ha rajtad múlna, napestig várhatnék, hogy történjen valami, gyerünk, bébi, pörögj már fel, itt egy huszonegyedik századi nő, és nem bírja ezt a tökölést!

Nézzünk oda, még az etimológia is: tökölés, pöcsölés – ezekre használjuk manapság azt a bizonyost. Bezzeg ha mi egyszer kipicsázunk valakit – na tessék, nyelvében él a nemzet.

Jöttünk, láttunk, győztünk. Legalábbis így első ránézésre. Mert ha jobban megvakargatjuk ezt a kérdést, nem is olyan egyértelmű ez a győzelem (viktória!).

Vegyük akkor azt, hogy egyenlők lettünk. Mindent szabad mindenkinek. Akkor viszont miért is vesszük olyan eszméletlen biztosra, mi is a férfias, mi is a nőies? Hát hiszen ha feltaláltuk ezt az egyenlőségjelet, akkor nő=férfi, férfi=nő, nem=igen, ember=ember. Akkor az érzékenység nem nőies, a határozottság nem férfias vonás – semmilyen vonás nem lehet férfias. Ma már tudjuk, a negyven az új harminc. Lehet, hogy a nő az új férfi?

Olyan férfira vágyom, aki érzékeny, intelligens, humoros, lehet vele beszélgetni, érdekli a kultúra, főz, házimunkát végez, ÉS macsó, határozott, férfias, kibillenthetetlen, szenvedélyesen szeretkezik, stb. – mondja ez a bizonyos huszonegyedik századi nő. Hallgassa meg a véleményem, de döntsön férfiasan. Segítsen a házimunkában, de dolgozzon magas beosztásban, keressen sok pénzt amolyan férfi módra. Legyen érzékeny, de egyben határozott. Legyen gyengéd, de egyben állatian vad. Egy széplelkű trubadúr, egy macsós őserő. All inclusive. Hm. Akkor most hol az oximoron?

Domináns – két emberből csak egyvalaki lehet az. Valakinek ott kell ülni a volánnál, valakinek viselni kell azt a nadrágot. De ha mi most így hirtelen kikupáltuk magunkat, felkeltünk a helyünkről, odatrappoltunk ahhoz a nyavalyás ruhásszekrényhez, kikaptuk belőle a nadrágot, hogy akkor mi most ezt itten felvesszük – miért is csodálkozunk annyira, hogy ott maradt magára egyedül az a szerencsétlen férfi egy szál alsónadrágban? Nem sok jogalapunk van így reklamálni.

Néha elgondolkodom, jó volt-e ez nekünk így: minden a miénk lett, bezsebeltük az összes szerepet, mi lettünk Rómeó és Júlia, Jane és Tarzan, és akkor most itt állunk, nézünk körbe, csodálkozunk, hogy akkor hová lett az összes többi szereplő a színpadról.

Én személy szerint jöttem, láttam, visszamennék. És visszavenném – a nadrág helyett – azt a pendelyt. Volt annak funkciója, na.