Konyha

Milyen jó lenne, ha megvennénk ezt a házat – mutogatta lelkesen Bé. Nézd, egy régi kemence van benne, berendeznénk neked egy hatalmas konyhát ide. Vagy egy hatalmas nappalit, mondom. Konyha jobb – erősködik –, úgyis ott töltöd a legtöbb időt.

Ingerülten nyelek egyet. Nem, mondom nyugodtnak szánt hangon. Nem akarom a konyhában tölteni a legtöbb időt. Nem akarom, hogy az jusson rólam eszedbe: milyen klassz kis konyhát fogsz nekem építeni. Nem, én egy hangulatos nappalit szeretnék ide, ott fogok majd békésen olvasgatni.

Bé riadtan figyel, nem érti, miért vagyok ideges. Jogos, persze. A felháborodásom nem neki szól, nem is a tágas konyhának. Az elvnek, mondom neki. De hát tényleg ott töltöd a legtöbb időt, próbálja bizonygatni az igazát kedveszegetten. Hiszen te szeretsz főzni...

Az most lényegtelen. Mindegy, hogy történetesen szeretek főzni, és mindegy, ha igaz is, hogy a konyhában időzök-e többet. Magam sem értem pontosan, mi is bőszít fel ennyire Bé alapállásában, de azt biztosan érzem, valahogy nem jó, nekem, hosszútávon nagyon nem jó, ha úgy vizualizálja közös jövőnket, hogy a fejében ott a hatalmas konyha, benne én – mint a feleség, aki tudvalevőleg szeret főzni. Mi a bajom ezzel? Hiszen tényleg szeretek főzni! Mi hát akkor a gond ezzel a – igaza van – tökegyértelmű képpel?

Talán szimplán a szüfrazsett énem tiltakozik? Agyamra ment a gender studies? Ez is egyfajta konformizmus a részemről, divat – visszautasítani a háziasszony-szerep tartozékait?

Lehet, hogy a reakcióm túlzott, de így ezredjére végiggondolva is veszélyesnek tartom a képet, amit Bé alkotott a jövőnkről.

Az is lehet, hogy harminc éve mindannyiunk édesanyja szeretett főzni.