Kapaszkodók

„A szerelem érzését kiváltó oxitocin nevű hormon átlagosan 2 év után szűnik meg termelődni – állítják michigani tudósok, egy 57 ember követésével 2005 és 2009 között végzett kutatás alapján.” „Olyan emberhez menj feleségül, akivel jól tudsz beszélgetni.” „A szerelem és a szenvedély elmúlik.” „A házasságban mindig a nőnek kell okosabbnak lenni és nyelni.” „A férfiakhoz a gyomrukon át vezet az út.” „A férfiak nem hajtják le maguk után a vécéülőkét.” „A férfiak nem szeretnek érzelegni, csak a dugás érdekli őket.” „A férfiak állatok” – állítja anyám (is).

Jól körbebástyáztam magam bölcsességekkel.

A világodat te teremted a gondolataiddal. Minden olyanná válik körülötted, amilyenné tenni szeretnéd, csak hinned kell benne – állítják viszont az önsegítő könyvek és a terápiás csoportok.

Ezek szerint eldobhatom a sok bölcsességet a francba. Kitalálhatom, hogy az igazi szerelem örökké tart, a szenvedély mindig lobogni fog, a férfiak között pedig igenis vannak, akik érzelegni szeretnek, és egészen emberszerűek.

Ez persze jól hangzik. És jól hangzana az is, hogy hiszek benne, hogy olyan férfit találok (-tam), aki szívesen megeszi a tofuragumat, odaadóan segít a házimunkában, virágot vesz, megjegyzi az évfordulókat, bókol, tenyerén hordoz, satöbbi.

De hol a határ? Olyan férfit találni, aki repül? Aki sosem hazudik?

Ez olyan, mint egy programozás – mondják. Ez alapján viszont az agyamba kódolt férfi – ha rábukkanok – olyan, mint egy gép. Érzelgő, operábajáró, simogató gép. Ráadásul – ahogyan magunkat, nőket ismerem, csak hogy elítélhető módon újból általánosítsak – valószínűleg ez se lenne jó nekünk. Valamibe akkor is belekötnék. Hogy miért? Nem állítom, hogy a tökéletes nem létezik, de talán ha megtalálnám, megijednék tőle.

Úgyhogy egyelőre maradok a bölcsességeknél, a kliséknél, a sztereotípiáknál – bárhogyan nevezzük is őket. A biztonságos kapaszkodóimnál.

Szerelem

A kapcsolat, amelyről szívbéli jóbarátom mesél, így kívülről őrültségnek tűnik. Logikátlan, kilátástalan. A jövője ha nem is reménytelen, de legalábbis homályos. Bizonytalan. Húsz felett nem kezdesz olyanba, amire ennyire nem lehet építeni, mondom neki. Ő pedig töretlenül mosolyogva néz rám, egy olyanra, mint aki semmit sem ért. Fogalmam sincs, mi lesz, mondja nyugodtan. Nem tudom a válaszokat a – jogos – kérdéseidre. Egyszerűen szerelmes vagyok.

Aznap este elgondolkodtam. Hogy akkor vajon mi is a szerelem, mire való ez a megmagyarázhatatlan, mindenek felett álló érzés? Miért jó? Pontosabban: mire?

Akkor este döbbentem rá, milyen racionálisan is állok ehhez az ésszel fel nem fogható érzéshez, milyen a szerelem természetétől teljesen elrugaszkodott tényezőket kérek számon rajta. A megfontoltságot. A logikát. Válaszokat – olyan kérdésekre, amikkel még nem is szembesült. Mintha ez az egész pusztán döntés kérdése lenne.

Aztán arra gondoltam, mégsincs ez így jól. Hiszen valami rációnak, valami emberinek mégiscsak kell lennie ebben is. Az nem lehet, hogy a szerelem mint oly megfoghatatlan és általunk befolyásolhatatlan külső erő egyszercsak jön, elragad, és minden okoskodást elsöpörve elrendezi az életünket! Hiszen mérlegelnünk kell: megfelelő férj- és apajelölt-e az illető, megértő és elfogadó-e, érdekli-e a színház, szereti-e a családunk, lehajtja-e a vécéülőkét. 

A kérdés persze az: a szerelem, a kapcsolat és a házasság fogalma hogyan viszonyul egymáshoz. A szerelem lehet ugyanis egy mindent elsöprő földöntúli erő, amivel mást nem kezdhetünk, csak fejet hajthatunk neki, ugyanakkor az, ami utána következik, már sokkal több tudatosságot igényelhet. Legalábbis azt hiszem. A szerelem érzésének valahol végülis csak egy evolúciós célt kell szolgálnia: alapot ad a szexualitásra, így ez az érzés nem más, mint a természet csapdája, amibe a végső cél, a fajfenntartás érdekében mind belesétálunk. A házasság, a házastársi hűség, és az ezt elősegítő egymás iránt érzett szeretet szintén a célhoz igazodik: az utódot nem csak nemzeni, hanem szerető családi környezetben felnevelni is kell. Így a szerelem fergetege valahol mégiscsak egy alap ahhoz a végcélhoz, amit úgy hívunk: család. 

De mi van akkor, ha a biológia rosszul választ? Ha belénk lövi azt a nyílvesszőt, eléri, hogy minden idegszálunkat megfeszítve se tudjunk ellenállni annak a felemelő, szenvedélyes kapcsolatnak – amiről eközben tudjuk, nem a legjobb alap az építkezéshez? Létezhet olyan szerelem, ami nem vagy nem jól szolgálja a családalapítást? 

Ezen a ponton magam is elmosolyodtam saját okfejtésemet hallgatva zakatoló kis agyamban. Amikor arra gondolok ugyanis, miért mentem férjhez, mindig eszembe jut az a semmivel össze nem hasonlítható bizonyosság-érzés, amit az esküvőre készülve éreztem és a mellette ugyanolyan erőteljesen bennem lévő kétely: fogalmam sincs arról, mit csinálok. Emlékeztem az egy évvel korábban magamban lezongorázott gondolatmenetre: ez a férfi ebben és ebben nem felel meg nekem, így az esküvő után még azt is bevallhatom, annak idején megfordult a fejemben, hogy fogom a cókmókom, és otthagyom az egészet. Valami, amit távolról sem tudtam volna megmagyarázni, mégis ott tartott, és rávett, hogy hozzámenjek. Ugyanaz, ami a barátnőmet is. Nincs mese, úgy tűnik, mégiscsak van valami misztikus ebben az egészben. És lehet, hogy ezegyszer én is beláthatnám: igenis van, aki okosabb nálam. Nem lehet mindent a magam zseniálisnak hitt okfejtéseivel lerendezni, nem vagyok mindenható. Hiszen aki az – az sosem választ rosszul.

Esetleg gyakrabban rábízhatnám magam.

Ármány és szerelem

I like it on the kitchen table. I like it on the floor. I like it on the bedroom – ilyen állapotkiírásokkal árasztották el a nőnemű felhasználók a facebook-ot az elmúlt napokban, ezzel is demonstrálva, a nő misztikuma köszöni szépen, él és virul. Nem tudta ugyanis megfejteni egyetlen valamirevaló hímnemű sem, mi az, amit annyira szeretünk az asztalon, a földön, a hálószobában – mindaddig persze, amíg be nem írta a google-be.

(Zárójel: az isteni google manapság mintha a táltos, a bölcs, a vasorrú bába, a delphoi jós és a gyóntatópap szerepét is betöltené – számos olyan google keresés során jutnak el például a blogomhoz, mint „mikor múlik el a szerelem” vagy „mit tegyek, ha nem mondja azt, hogy szeretlek”.)

Nem fogom elárulni a facebook női társadalmának rejtélyét, de ennek kapcsán azért eszembe jutott egy-két másik titkunk is, amiről azt hisszük: a férfiak sosem fogják felfedni. Hogy mi van a női táskában – nemrégiben még én is árulást követtem el. Hogy hogyan jutunk el a reggeli kócos-büdösszájú állapotból a kiskosztümös-sminkelt titkárnő-kinézetig – ez csak a romantika első hónapjaiban rejtély. Eszembe jutott viszont egy: amiért talán megköveznek a nőtársaim, ha elárulom. De úgy van ez valahogy, mint az ügynök-témában: lehet, hogy először fájdalmas az igazság, de utána legalább tovább lehet lépni, és tisztán látva, akár a bűnbánat-bűnbocsánat lelki folyamatot megélve tudunk élni.

A nyáron a szegedi szabatérin a Carment adták – az egyik kedvenc operám, írnám, ha nem lenne ciki. Nem csak a magával ragadó, már-már populista-populáris zenei világ, hanem a csábítás mint ősi ösztön, a klasszikus „minden nő kurva” tematika briliáns feldolgozása miatt is. Ahogyan idén nyáron figyeltem az előadást, közben arra gondoltam: ki a gonosz ebben a darabban? Elítéli-e bárki is a gaz csábítót? És minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább az volt az érzésem: a béna, röhejes, lúzer Micaela és a még lúzerebb Don José szinte idegesítő szereplők, és a maga női hatalmát oly gyönyörűen kiaknázó, a nőiségét önfeledten élvező, kurválkodó főhősnőé az erkölcsi fölény.

Nem ítélem őt el. Sőt, ahogyan így forgattam a fejemben a karaktert, egyre több hasonlóságot találtam saját magammal – ami persze ijesztő, de szóltam, hogy tabukat fogok döntögetni. Igen, minél többet gondolkodom rajta, én is azt szeretném, ha mindenki szerelmes lenne belém. És igen, ha van egy kaszárnyányi férfi, aki mind bolondul értem, de van egyetlen makonya, aki úgy csinál, mintha hűséges akarna maradni az egyszerű, de dolgos jegyeséhez – akkor persze, hogy azt akarnám kicsit megpiszkálni.

Visszatekintve: sokszor meg is piszkáltam amúgy. Kicsit szégyellem magam (azaz szégyelli magát az erkölcsös jókislány énem), amikor a sok Don Joséra gondolok az életemben: azokra a lúzer fiúkra a gimiben, akikkel egyedül én álltam szóba, fejemet hátravetve nevetve hülye poénjaikon, érzéki mozdulattal csempészve kezükbe az órai levelezést, és tettetett csodálkozással fogadva később a szerelmi vallomást. Azokra a pasikra füstös bárokban, egyetemi bulikban, diszkókban, akik előtt macskaszerű mozdulatokkal, önfeledten táncoltam – még magam előtt is ártatlan szórakozásnak játszva el a dolgot, és gorombán felháborodva, ha többet akartak. Vajon volt egyetlen őszinte pillanata ezekben az években a férfi-nő kapcsolataimnak? Vajon van-e valaha is?

És akkor eszembe jut a férjem. Felidézem az első randevúinkat, azt, ahogyan piros szandált vettem, és még a nyakam, az ajkam is másképpen állt az előadást figyelve, csak hogy elcsábítsam. Ahogyan néhány találkozás után célozgatva hoztam elő a sikamlósabb témákat, kecsesen egyensúlyozva persze, hogy izgalmas maradjak, de nem közönséges. Észrevétlen terelve olyan témákra a beszélgetést, amelyből kiderül: milyen érzéki, milyen könnyed és magabiztos, mennyire szerethető, micsoda nő vagyok.

A dolog bejött. A holdvilágos Tisza-parton sétálva addig incselkedtem, míg elcsattant a csók, majd addig taktikáztam, míg elvett feleségül.

Ármány, cselszövés – ezek vagyunk tehát. Legalábbis én. Ha most valaki beírja a google-be, hogy a „nők titkai”, akkor remélem, elsők között leszek, mert ez most aztán tényleg nagy leleplezés, talán meg is köveznek érte rejtőzködő nőtársaim. Vagy elkezdik bizonygatni: nincs szó álnok csábításról, a férfi-nő viszony igenis őszinte – vagy legalábbis sok az őszinte pillanat. Persze, az nálunk is akad. De azért remélem, nem szaporodnak el túlságosan – még így az esküvő után sem.

Konyha

Milyen jó lenne, ha megvennénk ezt a házat – mutogatta lelkesen Bé. Nézd, egy régi kemence van benne, berendeznénk neked egy hatalmas konyhát ide. Vagy egy hatalmas nappalit, mondom. Konyha jobb – erősködik –, úgyis ott töltöd a legtöbb időt.

Ingerülten nyelek egyet. Nem, mondom nyugodtnak szánt hangon. Nem akarom a konyhában tölteni a legtöbb időt. Nem akarom, hogy az jusson rólam eszedbe: milyen klassz kis konyhát fogsz nekem építeni. Nem, én egy hangulatos nappalit szeretnék ide, ott fogok majd békésen olvasgatni.

Bé riadtan figyel, nem érti, miért vagyok ideges. Jogos, persze. A felháborodásom nem neki szól, nem is a tágas konyhának. Az elvnek, mondom neki. De hát tényleg ott töltöd a legtöbb időt, próbálja bizonygatni az igazát kedveszegetten. Hiszen te szeretsz főzni...

Az most lényegtelen. Mindegy, hogy történetesen szeretek főzni, és mindegy, ha igaz is, hogy a konyhában időzök-e többet. Magam sem értem pontosan, mi is bőszít fel ennyire Bé alapállásában, de azt biztosan érzem, valahogy nem jó, nekem, hosszútávon nagyon nem jó, ha úgy vizualizálja közös jövőnket, hogy a fejében ott a hatalmas konyha, benne én – mint a feleség, aki tudvalevőleg szeret főzni. Mi a bajom ezzel? Hiszen tényleg szeretek főzni! Mi hát akkor a gond ezzel a – igaza van – tökegyértelmű képpel?

Talán szimplán a szüfrazsett énem tiltakozik? Agyamra ment a gender studies? Ez is egyfajta konformizmus a részemről, divat – visszautasítani a háziasszony-szerep tartozékait?

Lehet, hogy a reakcióm túlzott, de így ezredjére végiggondolva is veszélyesnek tartom a képet, amit Bé alkotott a jövőnkről.

Az is lehet, hogy harminc éve mindannyiunk édesanyja szeretett főzni.

All inclusive

Olyan töketlenek ezek a mai pasik, tiszta lúzerek/léhűtők/bénák stb. Hol vannak az igazi férfiak? – hallom mostanában úton-útfélen. Amikor mi, mai nők gyakorlatilag csodát viszünk véghez nap mint nap, megtáltosodtunk, többen vagyunk az egyetemeken, mint ők, jelen vagyunk a politikában, a pénzvilágban, cégvezetők vagyunk, okosak, műveltek, rafináltak, csinosak, de még mennyire, hiszen megérdemeljük, edzőterembe járunk, szoliba, fodrászhoz, hogy a kedvetekre tegyünk, mellette persze vezetjük a háztartást, mosunk, főzünk, takarítunk, gyereket szülünk, majd dolgozunk tovább abban a bizonyos három műszakban – munka-háztartás-szex szenthármasság. Na, szóval. Egyszerűen tarthatatlan, hogy ti meg húszas éveitekre sörpocakot eresztetek, bénáztok a pályaválasztással, nem vagytok férfiasak, talpraesettek, nincs határozott véleményetek, még azt is nekünk kell megmondani, melyik étterembe menjünk, mikor mit csináljunk, mert ha rajtad múlna, napestig várhatnék, hogy történjen valami, gyerünk, bébi, pörögj már fel, itt egy huszonegyedik századi nő, és nem bírja ezt a tökölést!

Nézzünk oda, még az etimológia is: tökölés, pöcsölés – ezekre használjuk manapság azt a bizonyost. Bezzeg ha mi egyszer kipicsázunk valakit – na tessék, nyelvében él a nemzet.

Jöttünk, láttunk, győztünk. Legalábbis így első ránézésre. Mert ha jobban megvakargatjuk ezt a kérdést, nem is olyan egyértelmű ez a győzelem (viktória!).

Vegyük akkor azt, hogy egyenlők lettünk. Mindent szabad mindenkinek. Akkor viszont miért is vesszük olyan eszméletlen biztosra, mi is a férfias, mi is a nőies? Hát hiszen ha feltaláltuk ezt az egyenlőségjelet, akkor nő=férfi, férfi=nő, nem=igen, ember=ember. Akkor az érzékenység nem nőies, a határozottság nem férfias vonás – semmilyen vonás nem lehet férfias. Ma már tudjuk, a negyven az új harminc. Lehet, hogy a nő az új férfi?

Olyan férfira vágyom, aki érzékeny, intelligens, humoros, lehet vele beszélgetni, érdekli a kultúra, főz, házimunkát végez, ÉS macsó, határozott, férfias, kibillenthetetlen, szenvedélyesen szeretkezik, stb. – mondja ez a bizonyos huszonegyedik századi nő. Hallgassa meg a véleményem, de döntsön férfiasan. Segítsen a házimunkában, de dolgozzon magas beosztásban, keressen sok pénzt amolyan férfi módra. Legyen érzékeny, de egyben határozott. Legyen gyengéd, de egyben állatian vad. Egy széplelkű trubadúr, egy macsós őserő. All inclusive. Hm. Akkor most hol az oximoron?

Domináns – két emberből csak egyvalaki lehet az. Valakinek ott kell ülni a volánnál, valakinek viselni kell azt a nadrágot. De ha mi most így hirtelen kikupáltuk magunkat, felkeltünk a helyünkről, odatrappoltunk ahhoz a nyavalyás ruhásszekrényhez, kikaptuk belőle a nadrágot, hogy akkor mi most ezt itten felvesszük – miért is csodálkozunk annyira, hogy ott maradt magára egyedül az a szerencsétlen férfi egy szál alsónadrágban? Nem sok jogalapunk van így reklamálni.

Néha elgondolkodom, jó volt-e ez nekünk így: minden a miénk lett, bezsebeltük az összes szerepet, mi lettünk Rómeó és Júlia, Jane és Tarzan, és akkor most itt állunk, nézünk körbe, csodálkozunk, hogy akkor hová lett az összes többi szereplő a színpadról.

Én személy szerint jöttem, láttam, visszamennék. És visszavenném – a nadrág helyett – azt a pendelyt. Volt annak funkciója, na.

Jelenlét

2003. január végén ment el. Én akkor azt hittem, nagyapám elvesztett egy feleséget. Nem értettem, valószínűleg ebben a korban nem is vagyok képes felfogni, ez az egyszerű mondat mennyire nem fedi a valóságot, mennyire semmitmondó.

Merthogy mit csinál egy feleség? Szerelmes, gyengéd, mos, főz, vasal, odaad, kicsit felesel, beszélget az élet nagy dolgairól, programot szervez, takarít – huszonévesen. Szeret (és néha gyűlöl), mos, főz, vasal, sokat felesel vagy elnyomást elszenvedve elsorvad, beszélget az élet napi dolgairól, elhízik vagy éppen önmegvalósít, programot szervez (a gyerekeknek), takarít, gyereket nevel – harmincas éveiben. Szeret (és néha belefásul), mos, főz, vasal, vagy nem, beszélget a gyereknevelésről, újra megtalálja önmagát, programot szervez (magának), takarít – negyvenesen. Szeret (megszokásból?), mos, főz, vasal (vagy ő vagy a bejárónő), beszélget, programot szervez (a gyerekeket és párjukat kétségbeesve hívogatva, de legtöbbször nélkülük), takarít – ötvenesen. És így tovább. De hogy hetven felett mit csinál? Hát mit, készül az elválásra – volt bennem valahogy kimondatlanul mindig ez a könyörtelen gondolat. De a legfontosabb akkor még nem is merült fel bennem: hogy jelen van. És ez nem pótolható szerep, az egyik legfontosabb házastársi teendő. Ő egy házas társ, ugyanis.

Sose öregedj meg, szokta mondani a nagyapám, bárcsak választhatnék, szoktam erre mondani én. Ezek a tréfás megjegyzései az egyetlenek, ahonnan tudhatom, hogy nem fenékig tejfel az élete – egyébként nem panaszkodik, méltóságteljesen, szívósan, szépen viseli az öregkort. És – csak most jöttem rá, mit is jelent ez – a magányt. Egy fia, öt unokája, két dédunokája él vele egy városban. Három gyereke, összesen hat unokája az ország különböző szegleteiben, az ötödik gyermeke országhatárokon kívül. Egy-egy közös karácsony, néhány hétvégi családi ebéd jut neki az évben, és egy kis segítség a mindennapi apróságok intézésében.

Csak az a nehéz, hogy elég gyenge vagyok, mondta. Elmegyek a boltba, és aznapra ez bőven elég program, annyira kifáraszt. De tudod mi a legrosszabb, kérdezte tőlem, a friss házastól. Hogy hazajövök, és üres a lakás. Nem vár senki. Nem mondja senki, hogy de jó, hogy hazajöttél.

Nyolcvanas éveiben is egészséges. Családja van, szeretik, gondoskodnak a szükségleteiről. Szerencsés – gondoltam én eddig, a magatehetetlen vénemberekkel, az otthonokban élő, családjuktól elszakadt, elárvult, beteg apókákkal összehasonlítva. Magányos – gondoltam most, amikor kibuggyant belőle a csendes felismerés.

Tegnap este viszonylag későn lépett be a nappaliba Bé. Ránéztem, és értelmet nyert a napom. De jó, hogy hazajöttél, futott át rajtam – és most az egyszer ki is mondtam.

Mindent visz

A férfi – sokszor nem is jár táskával.

A női táska rejtély, szimbólum. A női táska – mindent visz.

Mit hord magánál a férfi? Mobil a zsebben (tudatos/tudattalan védekezés a gyereknemzés ellen), igazolványok (farzsebben, de hát el fogod hagyni, kisfiam), kulcs. Ha táska, akkor laptop. Ó, könnyűség, ó szabadság!

Az a bizonyos női táska az mázsás súlyú.

Az edzéscucc miatt lenne? Az edzőcipő, bokszkesztyű alá viselendő bandázs teszi? A liter víz (hidratálás, egészség stb.)? Az egyheti hideg élelem, a müzliszelet, az alma, csökkentett szénhidráttartalmú, Norbi update keksz, a cukormentes rágógumival? A kézkrém, a szájfény, a szőlőzsír, a szemceruza? A betét, a tampon, a fésű? (Egy barátnőm egyszer a buszra nagy sietségben felpattanva a sofőr legnagyobb meglepetésére a bérlet helyett a fésűjét kapta elő, és mutatta fel utazási jogosultságát igazolandó. Az van kéznél, na.) A kulcs a plüssállattal, a fémkütyükkel, a szívecskékkel? A ducira tömött buksza a hűségkártyával, pontgyűjtő füzettel, igazolványfélével, apróval, fotóval, megőrzött blokkokkal? A notesz, a határidőnapló, a zselés toll? Az Egri csillagok/Harmonia Caelestis/Háború és béke ÉS/vagy Cosmopolitan? A hullámcsat, a púder, a ragtapasz, az algopirin?

Vagy a szőnyeg, a lámpa, a tükör, mint Mary Poppins esetében? A váltócipő, a pótharisnya, a plusz kardigán (este már hideg van) teszi?

Ugyan mivé lenne a világ, ha mindezt MI nem hordanánk magunkkal?

Egy fiú ismerősömtől anyukája indulás előtt megkérdezte: mindent viszel? Erre a fiú üres kezeit mobillal, pénzzel tömött zsebébe süllyesztve komolyan elcsodálkozott: Mindent...?! Hát Mindent – nem lehet. De én azért rendszerint megpróbálom.

Know-how

Hétfőn spárgás-újkrumplis frittata volt zöldsalátával (na jó, meg Chardonnay). Kedden csicseriborsó-curry naan kenyérrel. Szerdán nem sok időm volt, csak összedobtam egy kis hajában sült krumplit spenótsalátával. Csütörtökön melegszendvicset ettem egy hangulatos kis kávézóban a barátnőmmel, csak utána mentem haza. Nemsokkal utánam érkezett B.

Mi lesz a vacsora?, kérdi.
Nem tudom, vontam meg a vállam.
Még nem találtad ki?
Nem. Nem vagyok éhes, de te egyél nyugodtan.
De mit?
Amit szeretnél.

Kis small talk a napunkról, további teszek-veszek (én), ücsörgés a kanapén (ő).

Akkor vacsizunk?, kérdezi újból.
Mondtam, én nem vagyok éhes. Te egyél nyugodtan.
De mi lesz a vacsi?

Ekkor gyanakodni kezdtem. Há bazmeg, ez azt várja, hogy én csináljak neki vacsorát. Hogy ezt meg honnan szedi?

Drága, találd ki. Van a hűtőben zöldség, juhtúró, sajt, joghurt, kicsi a tegnapiból, van itthon kenyér, szóval amit szeretnél.

Látszott az arcán, hogy ő sem pontosan érti, miért nem vacsorázik még, de valahogy nem ment. Kelj fel, és járj, mondtam a férfinek, akinek eltörtem a lábát, majd elvettem a mankóját. Nagyon szeretnivalóan bökte ki végül:

De te jobban tudod. Nem fogsz mára is kitalálni valami jót?
Nem, mondom. Ma nincs kedvem.

Csend.

De te ezt úgy élvezed.
Hát... ha épp van kedvem, szeretek kreatívkodni. De most épp más dolgom van, és én már ettem.
Dehát ehhez te értesz. Például ha valami baj van a biciklimmel, tudom, hogy két órányi szerencsétlenkedés alatt meg tudnám javítani, de inkább szólok Dominiknak, mert ő egy mozdulattal megjavítja.

Végül is igaza van. Csináljam én, ha úgyis jobb vagyok benne. Gyakorlat teszi a mestert, a nyelvemen van – de ha egyszer nem jutott neki gyakornoki pozíció.

Legyen olyan medvehagyma-pástétom, amit a múltkor csináltál, mondja.
Na jó. Csináljak neked?
Nem kell. Csak add át a know-how-t.

Ja, végül is. Ha csak úgy nem.

Három nővér

Sírós gyerek voltál: fiú létedre a legkisebb apróságra kivágtad a hisztit egész óvódás korodban, és később az iskolában is érzékeny kisfiú voltál. Egy fiú nem sír, mondták neked a remek pedagógusok, úgyhogy később, ha finom kis lelkedet kikezdte a külvilág, nemcsak hogy sírni lett volna kedved, de pluszba még a kezed is ökölbe szorult a frusztrációtól, a tehetetlen dühtől, dúlt a küzdelem a sztereotípiákkal.

Gimis korodra összetartó fiúbandát szedtél össze, iszunk, hányunk, belefekszünk, ahogy azt kell. Szolid péntek este, pénztelen szombat, csajok, füstös kocsmák, tablettás bor a Tisza-parton, világfájdalmas nihilizmus, összetartó nevetések, egész napos alvások. Érettségi, pályaválasztás. F., drágám, mégis mi a búbánatos francot szeretnél kezdeni magaddal? Láthatod, anyád mennyi dolgozik, láthatod, egyik nővéred jólmenő cégnél robotol Pesten, másikuk már a sokadik külföldi országban keresi halálra magát, a harmadik meg nem is a nővéred, húgod, de hát olyan ő is, mintha a talpraesett, életrevaló, férfias energiáktól túlfűtött nővérek sorába állna be, és nézne le rád kedvesen: drága F., akkor mostan hogyan tovább? Láthatod, mi sikeresek vagyunk – nőként, férfiként, mindegy, miként, mindenhogyan.

Mit tudom én, gondoltad, iszok, hányok, belefekszek, nem szeretem az ikes igéket, ez a menekülő útvonal, ha mindig éjszakázok, egész nap alszok, vagy másnaposan lézengek, gondoltad, így nem kérdezgetnek annyit, hogy akkor hogyan tovább. Hallgasson már el ez a vércsekórus, a sok sikeres nővér, amúgy meg minek dolgozni, nincs kedved, semmihez nincs kedved, ezt úgyis sokkal egyszerűbb mondani, mint hogy fogalmad sincs, mire vágysz, meg hogy nem értesz semmihez, milyen egyszerű is ez, minden hozzáértést, minden tehetséget elszipolyozott a családi tehetségbankból a három nővér, nem maradt az elhivatottságkasszában számodra semmi, ezt mondtad, milyen egyszerűen hangzik. Kihúzta a talpad alól a talajt ez a sok boszorkány, úgy nőttél fel, hogy sehol egy férfias férfi, sehol egy nőies nő, honnan is tudhattad volna, mit kezdj magaddal, a csupadomina-banda tarolt, és te nem akartál labdába rúgni, nehogy kiderüljön, még a focihoz is jobban értenek.

Bulizni indultál. Egy hete már dolgoztál ugyan, de ez nem angolszász ország, egy hónapot (egy teljes hónapot! húsz munkanap, jézusom!) kell kibekkelni, hogy összeizzadjad azt a nyomorult fizetést. A francba, fakadtál ki az előszobában, előre végiggondolva a pénztelen éjszaka szánalmas momentumait. Tessék, itt egy kis pénz, mondom neked. Hitetlenül rám nézel. Vonakodsz, nem akarod elfogadni. Mégis rápillantasz a nővéred tenyerére: háromezer forint! Ennyit?- lepereg csillogó szemed előtt, indultál-e valaha ilyen sok pénzzel péntek estének. A nővéred mosolyog, igen, tedd el. Majd ha te leszel gazdag, visszaadod, mondom, és ez hat: hálától ragyogó szemmel harapod be az alsó ajkad, elszántan, félmosoly fut át az arcodon, és soha nem látott határozottsággal jelented ki: Jó. Ha ez a jólmenő boszorkány megelőlegezi neked a bizalmat, talán lassan te is elhiheted, hogy viszed valamire. Mindhárom nővér ellenére.

Anyag nem vész el

Kivettem a könyvtárból a "Tökéletes esküvő" és az "Esküvőszervezés" című könyveket.

Csalódtam.

Székszoknyák, színkombinációk, kit hova ültessünk, mi a feladata a koszorúslányoknak, milyen ruha áll jól, ha túl nagy a melled, galambröptetés, lufik, vőfélyek.

Semmi arról, hogy mi a teendő, ha két hónappal az esküvő előtt elúszik a kijelölt helyszín. Sehol egy kézzelfogható tipp (Kossuth Lajos u. 34., a közért után balra a kis utca, július 3-án épp szabad, olcsó, hangulatos), sehol egy praktikus bíztatás (Hertelendy Klára, szül. Szabó március 7-én esküdött, fergeteges lagzi, ugyan január 21-én még nem volt helyszín). Semmi ilyesmi.

Sőt. Nincsen "Munka mellett mikor szervezzünk vidéki lagzit" vagy "Hogyan győzzük meg a főnökünket, hogy munkaidőben" című fejezet sem. Szóval csalódtam. Nem kifejezés. Kétségbeestem, összeomlottam, lemondó és nihil lettem, ami korábban sosem voltam.

Ez érdekes eredményre vezetett az anyagmegmaradás törvénye alapján (ami nem vész el - jelen esetben anyag = esküvőszervezési lelkesedés -, csak átalakul): B. beindult. Rezesbandát szerzett, délutáni kocsmatúrát szervezett a vendégeknek a templomi szertartás utánra (mondván: ha már a hely szar, legalább a vendégek érkezzenek részegen), és lelkesen ajánlgatta fotós barátját (tudja-e, hogy a tervek szerint a képeken ő is rajta lesz?). Egyszóval átvette az odaadó és lendületes irányítást - amint észlelte, hogy én önként lemondok róla.

Vajon működik az anyagmegmaradás törvénye a háztartási kérdésekben is?

Gyengébbik nem

Gyengébbik nem? Nem. Nem gyenge nem.

Nem érzem magam gyengének, amikor kilenc óra napi munka után egy órán keresztül ütöm a bokszzsákot, félkilenckor bevásárolok, és utána összedobom a vacsorára szánt medvehagyma-pástétomot. Nem érzem magam gyengének, amikor ellenállok a dzsánkfúdnak, időt, energiát és pénzt nem sajnálva eszem, amit eszek. Nem érzem magam gyengének, amikor megyek szembe a világgal. Nem érzem magam gyengének, amikor zokogva tépem le magamról az anyám mártírságát megtestesítő társam kezét a pszichodráma hétvégén. Nem érzem magam gyengének, amikor a meztelen testem látványa remegéssel tölt el egy férfit. Nem érzem magam gyengének, amikor a kezem puha érintése: robbanás, tűzijáték, űrrepülés. Nem érzem magam gyengének, amikor keresztbe dobom a lábam a miniszoknyámban, és a meeting után a kreditmenedzsment projekt úgy lesz re-launcholva a roll-outon, ahogy én akarom. Nem érzem magam gyengének, amikor gyereket szülök. Nem érzem magam gyengének, amikor csipog a telefonom: százezres tétel érkezett a számlámra. Nem érzem magam gyengének, amikor tavasz van. Nem érzem magam gyengének, amikor erősnek érzem magam. Nem érzem magam gyengének. Erősnek érzem magam.

A gyönge nő

„A bombanő az csupa titok, senki se látja, ha kakilok.”
(L’art pour l’art Társulat)

A gyönge nő [bombanő] az gyönge (ahol gyönge nő van, ott gyönge nő van,
ugye). A gyönge nő az kecses. A gyönge nő az szép. A gyönge nő az nem mond
ellent. A gyönge nő az nem beszél. A gyönge nő az nem gondolkodik. A gyönge nő
az mindig friss, ajka rózsaszirom, illata tavaszi szellő, haja selyem, bőre
lédús gyümölcs. A gyönge nő az nem lovagol. A gyönge nő az borsófőzeléket főz.
(Apa meg kocsit hajt.) A gyönge nő az gyermeket szül. A gyönge nő az gyermek. A
gyönge nő az tárgy. A gyönge nő az nem érez, nem öregszik, nem böfög. A gyönge
nő az mosolyog. A gyönge nő az kedves. A gyönge nő az kiegyensúlyozott.

Az erős férfi az erős. Az erős férfi az lovagol. Az erős férfi az
megvéd. Az erős férfi az nemz. Az erős férfi az mindent elbír. Az erős férfi az
parancsol. Az erős férfi az józan. Az erős férfi az okos. Az erős férfi az nem
sír. Az erős férfi az piszkos, arca cserzett, borostás, izmai kidagadnak, szúrós
izzadságszaga körbelengi robosztus testét. Az erős férfi az zabál. Az erős férfi
az jól vezet. Az erős férfi az határozott. Az erős férfi az férfiasan tökéletes.
Az erős férfi az nem fél a kihívásoktól. Az erős férfi mögött a gyönge nő áll.

Hogyan is érthetnék meg egymást, mindketten másra vágynak? Az erős férfi
az gyönge nőre. A gyönge nő az erős férfire. Az erős nő az erős férfira. Hoppá,
de akkor azoknak meg kell érteniük egymást, ja, tényleg.

Vegetáriánus konyha - szerintem

Jó ideje megkezdődött a húsvétot megelőző negyven napos böjt – nem csak tudom, mindenhol olvasom is. A Nők Lapja Café érdekes cikkben mutatta be, milyen léböjtök és egyéb kínszenvedő kúrák léteznek. Hogy a dolognak lelki gyökerei lennének (vannak), arról csak nagy röviden esik szó. Hogy a cél a méregtelenítés – erről kicsit hosszabban, de miértek és hogyanok csak nagy összevisszaságban vannak egymás mellé dobálva. De ez még mindig nem verné ki nálam a biztosítékot – Nők Lapja Caféról van szó, nem pedig vallástörténeti szakfolyóiratról vagy dietetikai értekezésről. De. Amit eddig az nlc böjti ételek címen prezentált, az már azért felháborít. Nem csak mint tudatosan élő, a környezettel harmóniára törekvő, hithű vegát háborít fel - tudom, hogy nem lehet mindenki olyan radikális, mint én (mért nem?) -, de mint a gasztronómia iránt általánosságban érdeklődőt is elkeserítenek ezek a receptek.

Merthogy hiába esik szó a nyitó cikkben arról: van a léböjt, van a méregtelenítés, satöbbi, a receptekben már csak az csapódik le: mai felfogás szerint a hús elhagyása már komoly (tarthatatlan?) böjtnek számít. És ez még hagyján. Legyen akkor a komform, kényelmes felfogás, ne együnk húst, elég az. De akkor könyörgöm, nem lehetne a rakott krumpli-rántott karfiol körből kilépni, és végre, végre fantáziadús vega menüket kitalálni, kéremszépen? Ha az nlc séfje nem elég fantáziadús (tudom, tudom, spenót és kecskesajt, ezek a trendi hozzávalók), akkor az istenért nem kérnek fel valakit, aki legalább ért is az egészséges, vega konyhához? Hát eszébe jutna-e Siccikének, Verának, Katának, Renátának, Dulminának és társaiknak, hogy napokon, heteken keresztül tésztát, galuskát, rizst ajánljon mint húsmentes fogás? Hát nem kíváncsi senki az igazi, a jó vega konyhára?

Rizottó, tagliatelle, spagetti, pizza, gombás rakott krumpli, valamivel töltött mirelit leveles tészta (sic!), felsorolni is fárasztó, miket ajánlanak a böjtre. Újszerűség, innováció, nem megszokott hozzávalók távolról sem kerülnek elő. Ennyit, már bocsánat, de a húszabáló család háziasszonya is tud. Nem csak hogy fantáziátlanok ezek az ételek, és dühítő, hogy ezek mint a vega konyha gyöngyszemei vannak bemutatva, hanem pluszban még az is skandalum, hogy a receptek általában szénhidrát-dúsak, fehérlisztesek, így se nem fogyókúrásak, se nem méregtelenítők, azaz gyakorlatilag a böjt semmilyen szempontjának nem felelnek meg.

Egy biztos: ha csupán ennyi lenne a vegetáriánus konyha, nekem se lenne kedvem belekezdeni az ismerkedésbe.