Kapaszkodók

„A szerelem érzését kiváltó oxitocin nevű hormon átlagosan 2 év után szűnik meg termelődni – állítják michigani tudósok, egy 57 ember követésével 2005 és 2009 között végzett kutatás alapján.” „Olyan emberhez menj feleségül, akivel jól tudsz beszélgetni.” „A szerelem és a szenvedély elmúlik.” „A házasságban mindig a nőnek kell okosabbnak lenni és nyelni.” „A férfiakhoz a gyomrukon át vezet az út.” „A férfiak nem hajtják le maguk után a vécéülőkét.” „A férfiak nem szeretnek érzelegni, csak a dugás érdekli őket.” „A férfiak állatok” – állítja anyám (is).

Jól körbebástyáztam magam bölcsességekkel.

A világodat te teremted a gondolataiddal. Minden olyanná válik körülötted, amilyenné tenni szeretnéd, csak hinned kell benne – állítják viszont az önsegítő könyvek és a terápiás csoportok.

Ezek szerint eldobhatom a sok bölcsességet a francba. Kitalálhatom, hogy az igazi szerelem örökké tart, a szenvedély mindig lobogni fog, a férfiak között pedig igenis vannak, akik érzelegni szeretnek, és egészen emberszerűek.

Ez persze jól hangzik. És jól hangzana az is, hogy hiszek benne, hogy olyan férfit találok (-tam), aki szívesen megeszi a tofuragumat, odaadóan segít a házimunkában, virágot vesz, megjegyzi az évfordulókat, bókol, tenyerén hordoz, satöbbi.

De hol a határ? Olyan férfit találni, aki repül? Aki sosem hazudik?

Ez olyan, mint egy programozás – mondják. Ez alapján viszont az agyamba kódolt férfi – ha rábukkanok – olyan, mint egy gép. Érzelgő, operábajáró, simogató gép. Ráadásul – ahogyan magunkat, nőket ismerem, csak hogy elítélhető módon újból általánosítsak – valószínűleg ez se lenne jó nekünk. Valamibe akkor is belekötnék. Hogy miért? Nem állítom, hogy a tökéletes nem létezik, de talán ha megtalálnám, megijednék tőle.

Úgyhogy egyelőre maradok a bölcsességeknél, a kliséknél, a sztereotípiáknál – bárhogyan nevezzük is őket. A biztonságos kapaszkodóimnál.