Igazából már megszoktam, és valahogy furcsa, így huszonévesen először belegondolni: mért természetes, hogy az a férfi odajön, megsimogatja a karomat, megérinti a hajam, ostobaságokat liheg a fülembe. Szó nélkül viselem a borgőzös szöveget, udvariasan mosolyogva tűröm, hogy odahajoljon, mért kell ilyen közelre, nem baj, végülis megszoktam. Furcsa, mi maszlag van bennem is, jó mélyen megágyazva neki, mint valami kis dédelgetett kedvencnek, ezer meg ezer dunyhával befedve, hogy ott is maradjon, hogy gond nélkül tűrjem és eszembe se jusson tiltakozni, valahol mégiscsak joga van hozzá – asszem. Tulajdonképpen most jut csak eszembe, uraim, akkor mi van, ha én ezt kiásom? Kiszedem onnan, van ott a sok paplan és matrac alatt egy borsószem, ami engem még mindig kicsit nyom, kék-zöld vagyok a gondolattól, szóval kiásom, nem kell az őskorban megálmodott szerep, nem kell a háziasszonyság, nem kell a szépség, nem kell, hogy dohányfüstösen neked jogod legyen rám.
Sztereotí-pia, jól beittunk. Hierarchia – hier, azt mondta a franciatanár tegnap, hogy archaikus ahogyan ezek hozzám állnak. Ma nem tegnap van, ma ma. Hogy ő egy orvos, nem érdekel. Hogy én egy titkárnő vagyok (nem is az vagyok, csak a kiskosztüm teszi), az se. Ne simogasson. Még a fraternité miatt se.
Azt kérdi, mit csinálok. Mit gondolsz, kiskosztümben szopok, gondolom, ezt mondom majd neki, de nem ástam még ki azt a borsószemet a paplan alól teljesen, úgyhogy nem merem. Inkább bevallom azt a felelősségteljes munkakört és a diplomát. Csak a fraternité kedvéért. Van egy ilyen a klasszikus sorozatban, mikor Miranda azt mondja, jogász vagyok, a pasi feláll és elmegy, mikor azt mondja, sztyúárdesz, rögtön hazaviszik. Hát én nem sztyúárdesz vagyok, komám, csak úgy nézek ki. A tökjó alakom teszi, te seggfej, akarom neki mondani, de nem merem.
Nekem is dolgoznom kell ezen, érzem én, meg kell mondanom, szarok rá, hogy te orvos vagy, és férfi és sikeres és hited szerint feljebbvaló, és ezt nekem is el kell hinnem, ha végre kikaparom onnan azt a tetves borsószemet, amit dédanyám, ükanyám ültetett oda, de hótziher, hogy kiszedem, ha addig élek is. És akkor majd azt fogom mondani, én meg nő vagyok és titkárnő, azaz nem titkárnő, csak jóalakú és kiskosztümben, és sikeres és hitem szerint nem feljebbvaló, mert nekem van annyi eszem, hogy látom, te is meg én is milyen esendőek, egyenlően esendőek vagyunk, hol van az a diploma meg az a feljebbvalóság, mikor a boldogságot meg az észt osztják, hát sehol.
Meglepne mi, jót röhögnék, legközelebb bedobom ezt a szöveget, az fix. De most épp bevallom a felelősségteljes munkakört és a diplomát, és csak gondolom, nem mondom, hogy talán ne lepődj már meg ennyire, hát igen, szép dolog ez, de jópár embernek sikerül, és képzeld, még azoknak is, akik nem elnyűttbarnakardigános, szemüveges, könyvtárszakos antinők, hát nem fura. Szóval nyugodtan leállíthatod ezt a nagy megdöbbenést a tágra nyílt szemekkel.
Azt mondod, vigyázzak, ne skatulyázzanak be. Kösz a tanácsot, megfogadom, mikor legközelebb hozzád hasonló, beskatulyázó seggfejjel találkozom, már tudni fogom, mit mondjak, azt mondom majd, sztyúárdesz vagyok, martinit kérek, és menjünk szobára, akkor majd nem derül ki, beskatulyáztak-e, mert úgyis az történik, amire a beskatulyázós férfiállat számít, simán behúználak a csőbe vele.
Azért az jó kérdés, mégis minek kell történnie, hogy ezeket mondjam. Milyen jó lenne, csajok, ha mindenki kiszedné onnan azt a borsószemet, sztyúárdeszek és akadémikusok, és összeraknánk, amink van, és akkor odamennék ehhez a fazonhoz, hogy álljunk együtt a fazék mellé a fakanállal, nézd a kezem, hogy csinálom, öreg, mert én még ehhez is értek, na gyere, főzzünk együtt borsófőzeléket a fraternité jegyében.
