A házasságkötés diszkrét bája

Szerelem, hűség, odaadás, elköteleződés, bizonyság – nekem ezek a nőszavak jutnak eszembe a házasságról, és így persze annak megkötéséről is. Kimondani most és mindörökre, hogy azt a másik embert szeretjük, szerelemből megyünk hozzá, és őt semmilyen körülmények között el nem hagyjuk.

Vasúti kedvezmény, vagyonközösség, öröklés, szocpol, családi pótlék, papírmunka – a teáskanalaknak meg ezek. A Magyar Köztársaság családjogi törvénye értelmében házastársaknak nyilvánítanak minket ugyanis.

Nem csoda, hogy úgy alakult: legtöbbször két ceremóniát tartanak házasságkötéskor. Egyet a léleknek, egyet a szellemnek. Egyet az érzelmi, egyet a gyakorlati szempontok ihletnek. Egyet a fennkölt, egyet a racionális okok miatt.

Ebből az következne, hogy egyet nekem, egyet neki. Ez persze nem ilyen egyszerű. A gond ugyanis az, hogy mindkét megközelítésre rátelepedett, az évszázadok során ránőtt egy olyan lerobbanthatatlan jelentéskéreg, ami hemzseg a plusz kulturális tartalmaktól, a megmagyarázhatatlan kérdésektől, a társadalmi jelenségektől, szóval egyszerűen minden benne van, ami ma a házassággal kapcsolatos. Hogy minden második válással végződik például. A giccses virágcsokorral díszített autó. A még giccsesebb műtermi fotósorozatok. Az örök konfliktusokkal tarkított lagziszervezés. A szülők elvárásai. A nagymamák elvárásai. A nagynénik elvárásai. A modernkor találmánya: a házassági szerződés. A kérdés: miért van fehérben a menyasszony, ha egyszer egyáltalán nem szűz? A kérdés: miért is kell menyecskének öltözni éjfélkor, mikor semmiféle lepedőkiteregetés nem történik, de a legtöbb esetben egy hevenyészett puszi sem csattan el az agyonstrapált fiatal pár tagjai között? Szóval amikor azt mondom: házasságkötés, ez mind-mind ott örvénylik benne, és egyszerűen nem lehet függetleníteni magunkat tőle. Egyik esetben sem: sem a templomban, sem a városházán.

Az előbbi ugyanis, az elvben a lelki oldalt képviselő, talán már el is vesztette értelmét a ránehezedő kulturális súly alatt. A hitetlenné vált, vagy a hit kérdéséről úgy istenigazából sehogyan sem vélekedő fiatal generáció, aki itt bolyong a huszonegyedik század hajnalán ateizmus és spiritualitás, angyaltanfolyamok és sátánista rockbandák, Müller Péter bestsellerek és Csernus bestsellerek világában, szóval ők legtöbbször fejüket az évezredes igába hajtva bevonulnak (húsz év után először) a templomba, elmondják azt az esküt, aminek a felét sem gondolják komolyan, és miközben Krisztus urunknak keresztjét megcsókolják, arra gondolnak, vajon jól rakta-e fel a dekoros cég a székszoknyákat.

Az utóbbi esetben, a városházán pedig kicsit bajban vagyunk. Mivel a templom elveszítette jelentőségét, és nem képviseli az érzelmieket, ez az álnaiv, felszínes, alapvetően jogi intézmény próbálta átvenni a szerepét. Koncz Zsuzsától a Szépség és a szörnyeteg betétdaláig, a falra helyezett giccsgyűjteménytől a hűség és a szerelem kérdéseiről gépiesen recitáló anyakönyvvezetőig minden megpróbálja a házasságkötést mint érzelmi aktust beállítani, ahelyett, hogy azt tenné, ami a dolga: aláíratna egy jogi nyilatkozatot.

A képlet számomra valahogy így néz ki: kezdetben volt a hit és a szerelem. Ez az, ami bennem is van. Erre épült egyrészt a vallás, hogy keretet adjon a hitnek, másrészt a házasság, hogy keretet adjon a szerelemnek. De ez is már igencsak régen volt, úgyhogy a sok idő alatt volt ideje mindezekre rákúszni, ráterebélyesedni egy mindent átható, és ezáltal mindent kicsit átértelmező egyháznak, és annak, amit ma társadalmi értelemben nevezünk házasságnak a maga fele arányú válásaival együtt.

Mindezek után: szemére vethető-e egy teáskanálnak, ha megpróbálja ezt a misztikus intézményt a racionális pontokon megfogni? A kettőnk közötti különbség ugyanis csak annyi: én vagyok olyan formabontó, idealista lázadó, hogy a hit és a szerelem jegyében szeretnék házasságot kötni a párommal. Ő meg csupán tudomásul veszi a rég elfeledett érzelmeket körülölelő közeget, azt, amit ma nevezünk házasságnak. Ezzel az új értelmezéssel egyébként csak annyi a baj, hogy ha megpróbáljuk lecsupaszítani, akkor kérdés, nem öntjük-e ki azzal a fürdővízzel a gyereket is.

Borsófőzelék

Szabadság, egyenlőség, testvériség. Persze mikor ezt kitalálták, rám ez még nem vonatkozott: fraternité ugye, hímnemben.

Igazából már megszoktam, és valahogy furcsa, így huszonévesen először belegondolni: mért természetes, hogy az a férfi odajön, megsimogatja a karomat, megérinti a hajam, ostobaságokat liheg a fülembe. Szó nélkül viselem a borgőzös szöveget, udvariasan mosolyogva tűröm, hogy odahajoljon, mért kell ilyen közelre, nem baj, végülis megszoktam. Furcsa, mi maszlag van bennem is, jó mélyen megágyazva neki, mint valami kis dédelgetett kedvencnek, ezer meg ezer dunyhával befedve, hogy ott is maradjon, hogy gond nélkül tűrjem és eszembe se jusson tiltakozni, valahol mégiscsak joga van hozzá – asszem. Tulajdonképpen most jut csak eszembe, uraim, akkor mi van, ha én ezt kiásom? Kiszedem onnan, van ott a sok paplan és matrac alatt egy borsószem, ami engem még mindig kicsit nyom, kék-zöld vagyok a gondolattól, szóval kiásom, nem kell az őskorban megálmodott szerep, nem kell a háziasszonyság, nem kell a szépség, nem kell, hogy dohányfüstösen neked jogod legyen rám.

Sztereotí-pia, jól beittunk. Hierarchia – hier, azt mondta a franciatanár tegnap, hogy archaikus ahogyan ezek hozzám állnak. Ma nem tegnap van, ma ma. Hogy ő egy orvos, nem érdekel. Hogy én egy titkárnő vagyok (nem is az vagyok, csak a kiskosztüm teszi), az se. Ne simogasson. Még a fraternité miatt se.

Azt kérdi, mit csinálok. Mit gondolsz, kiskosztümben szopok, gondolom, ezt mondom majd neki, de nem ástam még ki azt a borsószemet a paplan alól teljesen, úgyhogy nem merem. Inkább bevallom azt a felelősségteljes munkakört és a diplomát. Csak a fraternité kedvéért. Van egy ilyen a klasszikus sorozatban, mikor Miranda azt mondja, jogász vagyok, a pasi feláll és elmegy, mikor azt mondja, sztyúárdesz, rögtön hazaviszik. Hát én nem sztyúárdesz vagyok, komám, csak úgy nézek ki. A tökjó alakom teszi, te seggfej, akarom neki mondani, de nem merem.

Nekem is dolgoznom kell ezen, érzem én, meg kell mondanom, szarok rá, hogy te orvos vagy, és férfi és sikeres és hited szerint feljebbvaló, és ezt nekem is el kell hinnem, ha végre kikaparom onnan azt a tetves borsószemet, amit dédanyám, ükanyám ültetett oda, de hótziher, hogy kiszedem, ha addig élek is. És akkor majd azt fogom mondani, én meg nő vagyok és titkárnő, azaz nem titkárnő, csak jóalakú és kiskosztümben, és sikeres és hitem szerint nem feljebbvaló, mert nekem van annyi eszem, hogy látom, te is meg én is milyen esendőek, egyenlően esendőek vagyunk, hol van az a diploma meg az a feljebbvalóság, mikor a boldogságot meg az észt osztják, hát sehol.

Meglepne mi, jót röhögnék, legközelebb bedobom ezt a szöveget, az fix. De most épp bevallom a felelősségteljes munkakört és a diplomát, és csak gondolom, nem mondom, hogy talán ne lepődj már meg ennyire, hát igen, szép dolog ez, de jópár embernek sikerül, és képzeld, még azoknak is, akik nem elnyűttbarnakardigános, szemüveges, könyvtárszakos antinők, hát nem fura. Szóval nyugodtan leállíthatod ezt a nagy megdöbbenést a tágra nyílt szemekkel.

Azt mondod, vigyázzak, ne skatulyázzanak be. Kösz a tanácsot, megfogadom, mikor legközelebb hozzád hasonló, beskatulyázó seggfejjel találkozom, már tudni fogom, mit mondjak, azt mondom majd, sztyúárdesz vagyok, martinit kérek, és menjünk szobára, akkor majd nem derül ki, beskatulyáztak-e, mert úgyis az történik, amire a beskatulyázós férfiállat számít, simán behúználak a csőbe vele.

Azért az jó kérdés, mégis minek kell történnie, hogy ezeket mondjam. Milyen jó lenne, csajok, ha mindenki kiszedné onnan azt a borsószemet, sztyúárdeszek és akadémikusok, és összeraknánk, amink van, és akkor odamennék ehhez a fazonhoz, hogy álljunk együtt a fazék mellé a fakanállal, nézd a kezem, hogy csinálom, öreg, mert én még ehhez is értek, na gyere, főzzünk együtt borsófőzeléket a fraternité jegyében.

Párkapcsolati matematika reloaded

Bár én legutóbb hosszas bölcselkedés után arra a konklúzióra jutottam: tulajdonképpen mindkettőnk élete egyszerűbb, ha nem próbálom nevelni, hanem elfogadom őt úgy, ahogy van (vigyázz! klasszikus) – történt egy kis bökkenő. Kiderült: ő nem feltétlenül fogja ezt a stratégiát követni. És ha neki valami nem tetszik, igenis kritizálni fog.

Ebből is látszik, jobb lett volna nem is hánytorgatni a „ki-kit nevel” témát, hiszen így csak felzavartam az állóvizet, és hiába lettem legutóbbi kirohanásom óta (a blogomon legalábbis) elmélyült, állhatatos, mindenen felülemelkedő jógi, ha ő közben már eltárolta a sérelmeket, és jogosnak érzi a visszavágást.

Az történt ugyanis, hogy Bulgáriába készülünk nyaralni. Először is elkövettem azt a hibát, hogy minden direkt utasítgatás-piszkálódás nélkül egész egyszerűen ráhagytam az utazásszervezést, mondván: ő ért hozzá (és azt még véletlenül sem tettem hozzá, még a vita hevében sem, hogy azért, drágaságom, mert jó lenne, ha végre te is csinálnál valamit, hiszen kettőnk helyett én mosok, főzök, takarítok, stb.). Ez csak annyival tetézte a bajt, hogy kimondatlanul gyűltek az indulatok benne, mert természetesen – joggal – rossz néven vette, hogy ennyire kivonom magam a közös szervezés alól.

De ez még önmagában nem is lett volna baj, ha nem követem el azt a súlyos hibát, hogy csupán egy ironikus mosollyal jutalmazom azt a lelkesedést, amivel orosztudása felfrissítésén fáradozik. Talán meg nevettem is, mikor megláttam a könyvtári orosz nyelvkönyveket. Csak annyit mondhatok: ne nevess ki egy elszánt Bikát, ha kedves az életed.

Ekkor jött ugyanis a kiborulás. Hogy egyáltalán hogy képzelem én, mit fogok kezdeni Bulgáriában, ha vele bármi történik. Hogy fogok segítséget kérni, mentőt hívni, ételt rendelni, megkérdezni az utat, stb. Én ugyanis – és ez volt a végső döfés – még a cirill ábécét sem ismerem. Úgyhogy csak ne nevessek az ő erőfeszítésein, hanem menjek inkább a fenébe – a globalizációt, gaz imperializmust, angolszász hegemóniát kiszolgáló angoltudásommal egyetemben.

Nos. Az igazat megvallva tényleg nem ismerem a cirill ábécét, és be kell, hogy valljam, elbizakodott angolnyelv-használóként nem is éreztem szükségét. Ez azonban – úgy tűnik – a párom szemében olyasfajta csorba a rólam alkotott képen, hogy így már gyakorlatilag nem is vagyok az az érdeklődő, művelt, széles látókörű entellektüel, akinek ő hitt.

Bevallom: ez fájt. Szóval az, hogy én hosszas lelki vívódás után eljutok arra a Mr. Darcy-i fennkölt következtetésre, hogy elfogadom őt olyannak, amilyen, és minden hibájával együtt ugyanúgy szeretem, és erre ő – az én szememben egy ilyen bagatell baromság miatt – kimondja kerek-perec, hogy márpedig ő engem emiatt a beszűkült, érdektelen gondolkodás miatt kevesebbre tart – na, hát ez nem fair. Neki is álltam rávezetni arra, milyen fontos, hogy ne elvárásokat támasszunk örökké a másik felé, hanem ha már úgy döntöttünk, hogy ennél jobbat már úgysem találunk (akarom mondani: megtaláltuk egymás személyében a nagy Őt), akkor igenis szeressük a másikat – no matter what (hm… ez most az angolszász agymosás eredménye).

És ekkor sajnos újabb fájdalmas következtetésre jutottam. Ördögi körbe kerültél, okoska. Mert ugye, ha az alaptézis az, hogy elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy szerinte hiányosság a cirill ábécé iránti közömbösségem. Sőt! Ha az én kiindulópontom történetesen az, hogy minden hibájával együtt szeretem, akkor elvben ugye azzal a hibájával együtt is szeretem, hogy ő viszont nem minden hibámmal együtt szeret.

A fentiek újfent beláttatták velem: a párkapcsolat nem matematika. Mégis, ha már egyszer belekezdtem, nincs visszaút, muszáj következetesnek lennem, és szigorúan kitartanom a fenti levezetés mellett, amelyből egyetlen helyes következtetést tudok levonni.

Az igazat megvallva baromi nehéz ám ez a cirill ábécé, de ha beledöglök is, megtanulom.

B verzió

Azt mondod, mindenbe belekötök, úgy érzed, semmit nem tudsz jól csinálni. Hiszen én csak megpróbálom szisztematikusan elérni, hogy felnyissam a szemed, hogy megértsd: mi is a bajom. Megpróbálok mindig higgadtan, kedvesen elmagyarázni neked mindent. Tudod: hogy mi is kell a nőnek.

Azt mondod, ne neveljelek. Pedig muszáj, bizonyos dolgokra egyszerűen meg kell, hogy tanítsalak. Ha már magadtól nem tudod (és vagy olyan rendes, hogy be is vallod, hogy nem tudod). Hiszen egyáltalán nem vagy elég odaadó, figyelmes, gondoskodó, teátrálisan szeretgető, mondom. Nem reprezentálsz minket a külvilág felé mint párt, mint összetartozó egységet. De ezt te nem érted. Hogyan is érthetnéd? Férfi vagy. Teáskanál. Ez természetes. Ezért is kell neked egy türelmes, empatikus pedagógus.

Először arra gondoltam, készíthetnék neked egy szótárt – a női nyelv rejtelmeiről. Vagy egy praktikus útmutatót arról, miket kell tenni és mondani, hogy elérd a kívánt hatást. Tudod, régen hosszú könyveket adtak ki a nőknek és részletes cikkek jelentek meg a Nővilágban olyasmikről, hogy hogyan legyél jó feleség, háziasszony, stb. Arról persze senki nem írt még könyvet, hogy hogyan legyél odaadó férfi. Jellemző. Mondjuk egy ilyen kezdetűt:

1. Gyakran kedveskedjünk a párunknak a hétköznapitól eltérő apróságokkal. Például: vegyünk virágot, ha nincs szülinapja, előzzük meg őt a bevásárlással, egyszer-egyszer érjünk haza a szokásosnál előbb, hogy eltöltsünk együtt egy nyugodt estét, küldjünk a munkahelyünkről napközben szerelmes elektronikus képeslapot, hívjuk fel néha mi is „csak úgy” stb.
2. Amikor beszél, nézzünk az arcába, mutassunk érdeklődést, bólogassunk, hallassunk a történetet kísérő hangokat, megjegyzéseket (például nevessünk, bosszankodjunk vele együtt, jegyezzük meg, hogy „hát ilyen nincs”, vagy „ez elképesztő”). A sztorik végén ne váltsunk rögtön saját témánkra, hanem kicsit kérdezzünk vissza, próbáljuk beazonosítani a sztori szereplőit („ez az a rosszul öltözködő kolléganőd, akit múltkor is meséltél?”), esetenként adjunk a helyzethez illő tanácsot. Vigyázat: próbáljunk empatikus, mégis kézzel fogható dolgot javasolni, de sose okoskodjunk!
3. Társaságban legyünk különösen figyelmesek: például ha svédasztal van, ajánljuk fel, hogy majd mi viszünk harapnivalót szívünk hölgyének (Vigyázat! Semmi karaj a vegáknak vagy dobos torta a fogyózóknak!), ha egyfolytában jár a lába az asztal alatt, kérjük fel táncolni. Ez elsősorban akkor érvényes, ha más nők is a közelben vannak, hogy ők is lássák, milyen odaadóak vagyunk. Ha a vendégség saját otthonunkban van, igyekezzünk nagyon háziasnak tűnni, kapjuk ki a kezéből a mosogatószivacsot, kérés nélkül terítsünk meg, szolgáljuk fel az italokat, satöbbi.
4. Vegyünk részt aktívan a közös élet tervezésében: találjunk ki mi is programokat, járjunk utána olyan szabadidős dolgoknak, amiket a párunk is kedvel. Mindig tartsuk észbe a már leszervezett programokat.
5. Ha ő a kedvünkben próbál járni, legyünk nagyon meghatottak. Mondjunk neki olyanokat, mint például: „napról napra szebb vagy”, „nem is tudom elhinni, hogy ekkora mázlista vagyok, hiszen egy ilyen fantasztikus nő oldalán élhetek”, „valódi kincs vagy” stb.

Szóval valami ilyesmire gondoltam - hátha egy ilyen írás segítene neked. Mert ugye ez az egyik megoldás, hogy alaposan megneveljelek.

Aztán rájöttem: van egy másik megoldás is. Hogy te először is nem nevelsz engem, hanem egészen egyszerűen szeretsz és mellettem vagy. Erre én is egészen egyszerűen reagálok. Mindenféle férfimegújító stratégiát egy kicsit félreteszek - és szimplán szeretlek. Úgy, ahogy vagy.

De ez persze csak a B verzió.

Kiváló, elégséges

Képzeljünk el egy szituációt. Az iskolában mindig ötösöket kapsz, kitűnő tanuló vagy, az osztály legjobbjai között tartanak számon. Vannak persze más jó tanulók is, de ez téged nem zavar, hiszen nagyon büszke vagy magadra, hogy a sok hajtás eredménye újra és újra az ötös. És akkor egyszer kiderül, mint derült égből villámcsapás: ebben az osztályban lehet kapni tízest is. És te évekig rohadtul örültél, hogy a legjobb jegyet szerzed meg, és ettől baromi elégedett voltál, azt hitted, hogy milyen menő vagy – erre tessék. Baromira nem is vagy menő. Csak erről te vagy az utolsó, akit tájékoztatnak. Középszerű vagy, sok hiányossággal, és ami a legrosszabb: sok év tévhitekkel teli hamis elégedettséggel a hátad mögött.

Mi van, ha a kapcsolatok is ilyenek? Hogy az ember mindig ötöst ad maguknak azt gondolván, hogy ez a legjobb jegy. És ha kiderül, hogy nem? Mikor derül ki? Csakis akkor, mikor életedben először belefutsz valamibe, ami tízes? Egyáltalán akarsz te ebbe belefutni, vagy jobb az ötös kiválóságának hamis illúziójában élni? Hiszen addig, míg nem tudtad, lehet ennél jobb is, tényleg boldognak hitted magad. Meg láttad azt is: vannak kettesek meg egyesek is, és tisztában voltál azok hiányosságaival, azzal, a te teáskanalad miben jobb ezeknél. Hát igen, végülis örülj, ha nem ver meg, meg lehet vele beszélgetni, meg nem pókerezi el a családi kasszát, nem jön haza minden este csatakrészegen, satöbbi. Ezekhez képest az ötös kitűnő! Persze, tudtad, hogy nektek is vannak gyenge pontjaitok, de hát mindenkinek vannak, jó, lehet, hogy néha ötös alát adtál magatoknak, de még így is úgy érezted: ez a kapcsolat valami, ez egy jól működő rendszer, ebbe érdemes energiát belefektetni.

Azt is tudtad mindig: egy kapcsolat sem tökéletes. Pont a múltkor hallottam egy férfiről, aki négyszer nősült: negyedjére megint elvette az első feleségét. Na, ő például akkor már biztosra ment. Ez a történet számomra azt jelentette: nem kell elválni a problémák miatt egy új, tökéletes kapcsolat reményében. Mert az sem lesz tökéletes. És nekem nem kell négyszer házasodnom, hogy erre rájöjjek. És tudom azt, hogy egy kapcsolat hosszú távon nehéz. Hogy kell befektetni – érzelmet, odaadást, energiát, empátiát, sok türelmet, néha még azt is, nyelsz egyet. Hogy kompromisszumkészség nélkül nem megy. Hogy vannak hullámvölgyek. Hogy mindketten emberből vagyunk, vannak hibáink, és az, ami ma vicces apróság, tíz év múlva válóok. Hogy a mindig a nő az okosabb, nekem kell rafináltnak lenni még húsz év múlva is. Nem várom tehát, hogy gondtalanul ellovagoljunk a naplementébe a fehér lovon. Felkészültem a küzdésre, mert úgy gondolom, megéri.

De csak ha megéri. Mert tegyük fel, hogy minden egyes embernek a Földön van mondjuk tíz súlyos hibája. És ha ebből a tízből az egyik a szűklátókörűség lenne például, akkor nem is próbálkoznék, mert tudnám, hogy számomra az nem tolerálható. De ha neadjisten az egyik ilyen hiba az, hogy az illető nem mutatja ki az érzéseit, nem becézget, sosem bújik hozzám teátrális odaadással – hát legyen, ez még belefér.

Vagy mégsem? Honnan tudom, mi az, ami alább nem lehet adni, és mi az, amit a kompromisszumkészség jegyében tolerálnom kell? Vagy nézzük így: semelyik ember nem 100%, de mondjuk mennyi az, ami már megfelelő érték, amiért már megéri nyelni, de még nem megalkuvás, önmagunk alulértékelése? 78%? Hogy kell kiszámolni?

Nincs recept. Sőt. Biztos válasz sincs. Bármikor kiderülhet, hogy előfordulnak tízesek is. De az is lehet, hogy sosem derül ki, és te boldogan élsz a kiválónak hitt ötösöddel, míg meg nem halsz.

Szerelembiztosítás

Feltalálhatná már valaki a szerelembiztosítást. Vagy lehetünk prózaibbak is: legyen kapcsolatbiztosítás. Mondjuk minden hónapban befizetnék egy összeget azért, hogy ha neadjisten megcsal a párom, vagy egész egyszerűen gallyra megyünk, ott álljon előre kifizetve, készenlétben egy költöztető brigád az új albérleti ajánlatokkal, és egy jól képzett pszichológus megértő barátnak álcázva.

Azt mondják nekem, „túlságosan” megbízom a páromban, túlságosan őrá „építem fel” az életemet. Lehet, hogy igazuk van, nem is anyagi vagy egyéb praktikus szempontból, hanem inkább lelkileg. De fel lehet-e vajon készülni a lehetőségre: egy kapcsolat akár bármikor véget is érhet? Lehet-e „csak kicsit” megbízni benne, csak amennyire éppen szükséges? Lehet-e nem rá építeni, hanem arra, bármikor bármi történhet? Talán nem lehet. Mégiscsak szükségem lenne egy olyan biztosításra.

Néhány keleti országban állítólag azért van olyan sok karkötője, bokaperece meg mindenféle aranyékszere a nőknek, hogy ha netán egyik pillanatról a másikra kihajítják őt a férj családjából, akkor is jól el tudjon a smukkból éldegélni egy darabig. Hát ez is egy megoldás, csak a dolog lelki oldala érdekében még semmit nem tett – bár az is igaz, hogy ezekben a házasságokban olyan általában nem is igazán van. Nekem ugyan nincs annyi fukszom, de hálistennek van saját bankkártyám, amire többé-kevésbé kielégítő összeg érkezik minden hónapban, tehát talán nem lennék olyan nagy bajban adott esetben.

Csak lelkileg adódhatna némi probléma. Mert azt mondják nekem, egy kapcsolat (legyen akár házasság) nem egy életbiztosítás. Mert hiába ígérgetünk bármit is egymásnak akár csak informálisan, akár Isten és egy anyakönyvvezető előtt – hogy arról a mintegy száztizenhét jelen lévő vendégről ne is beszéljek –, az még nem jelent semmit, az ígéret szép szó, de a landwirtschaftsausstellung még szebb, úgyhogy hát istenem, van olyan, hogy elválnak útjaink.

Sőt azt is mondják egyes magukat férfiszakértőnek deklaráló, de általában csupán csalódott nők, hogy minden férfi állat, a nemtommicsodájuk irányítja (hogy a gyomruk vagy a farkuk, arról megoszlanak a vélemények), meg hogy mindegyik úgyis megcsal. Ezt eddig kizárólag olyan nőktől hallottam, akiket megcsaltak, ami nem jelent semmit, csak érdekes statisztikai adat. De akiket meg nem csaltak meg, azok se bízzák el magukat túlságosan, mert akik meg azt vallják, hogy az ő férjük másmilyen, és sose tenne ilyet, eddigi tapasztalataim alapján azok sem mind özvegyek voltak, tehát sose lehet tudni.

Vegyük akkor azt, hogy nem bízunk a párunkban. Szemét dög, hiába mutatja magát egyelőre ártatlan báránykának, mi, fifikás nők átlátunk a szitán. Készítenünk kell tehát egy vésztartalékot, olyan arany-karpereceket, melyek nem csak materiálisan, hanem spirituálisan is léteznek, legyen tehát némi aranytartalék a lelkünkben is. Az egyetlen gond, hogy ennek kifejlesztését még nem találtam ki teljesen, de rajta vagyok. Vagy tudok még képzavarokat: lehet ez egy szimbolikus biztonsági öv is, ami mindig legyen becsatolva, mert ha a párom, az a szemét, árokba hajtja az autót velem együtt, akkor valahogy túl kell élnem.

A terv láthatóan azért igényel még némi kidolgozást. Mégiscsak kellene az a szerelembiztosítás. Legalább addig, míg véglegesen ki nem találom, hogyan emésszem fel a kapcsolatunkat némi félelemmel, sztereotípiákkal és egy csipet individualizmussal.

A szavak ereje

Nemrég a rádiókabaréban az egyik ifjú titán a Kossuth rádió új szlogenjére utalva mélázott-humorizált a „szavak erején”. Elmesélte, hogy a buszon leejtette a kajáját, aztán szólt az előtte ülőnek, hogy egy croissant van a lába alatt, mire ő tisztára bepánikolt – nem tudván, mi az a croissant. Kroásszon – ijesztő szó.

Tudok még ilyen pánikot kiváltó szavakat én is. Például: holtomiglan.

A párom azt mondja, én egy feminista, felvilágosult, posztmodern nő vagyok, 2009-ben minek nekem házasság. Rövidebb idő fölbontani, mint megkötni, és az esetek felében így is tesznek. Egyházellenes vagyok – nincs szükségem egy kopaszodó vadidegen semmitmondó szavaira. Nem félek, hogy felelnem kell még ezért Szent Péter előtt. A társadalom egyáltalán nem ítél el, hogy vadházasságban élünk együtt, és azért sem kell oltár elé vonszolnia engem, hogy az ágyamba bújhasson. Nincsen se hozományom, se stafírungom, még nemesi címmel sem járulok hozzá a kettőnk közös jövőjéhez. Mi hát akkor az értelme?

Nem az, mint ötven, száz, vagy kétszáz évvel ezelőtt – ez biztos. De ötven, száz, és kétszáz évvel ezelőtt is mást és mást jelentett, nem csoda hát, ha ma is megvan mindenkinek a saját értelmezése. Én mostanában sokat töprengtem az enyémen.

Az ember életében van néhány olyan mérföldkő, amit szeret megünnepelni, valamiféle ceremóniát keríteni köré. Fontos például, hogy az ember évről évre öregebb (tapasztaltabb, akarom mondani), a születés amúgy is egy eléggé számottevő esemény volt, amiről nem árt megemlékezni – így hát kitaláltuk, legyen szülinapi zsúr, torta vagy piálás életkortól függően. Aztán nagy fordulópont, mikor az ember egy-egy oktatási intézményt elhagy, azaz magáénak tudhat valamilyen szintű végzettséget. Megvan a maga rituáléja a ballagásoknak, diplomaosztóknak. Ezekre nem csak azért van szükség, hogy ünnepélyes kereteket adjunk egy örömteli eseménynek, hanem hogy egyfelől mi magunk, másfelől a családunk, hozzánk közel állók szemében is valamiféle nyomatékot kapjon az esemény. Az egész világ tudja meg, hogy ikszipszilon hétéves lett. Vagy lediplomázott.

Szerintem ilyen az esküvő, a lagzi is. Igen, mi eddig is szerettük egymást, és alapvetően semmi szükségünk nincsen se papírra, se szülői beleegyezésre ahhoz, hogy együtt éljünk, vagy gyerekeket csináljunk. De az a bizonyos nyomaték, hogy komolyan vegyük a kapcsolatot – kell. Van ilyen fogalom a nyelvészetben is, nem emlékszem a nevére, de arra gondolok, amikor egy cselekvést azáltal teszek meg, hogy kimondom. Ilyen a megígérem, a megfogadom is például. Hatalmuk van.

Mert mi is történik egy esküvőn? Egy: összecsődítünk egy csomó, ezért vagy azért fontos embert. Kettő: a szavak elviselhetetlen erejével kimondjuk, hogy márpedig mi örökre együtt – saját magunk, családunk, barátaink, ízlés szerint istenünk előtt. És ezt mindenki (félreértés ne essék: beleértve saját magunkat és a párunkat is) lesz szíves komolyan venni. Csúnya szóval: deklaráljuk a dolog komolyságát, véglegességét. Három: mindezt megspékeljük némi tivornyával, ivászattal, tánccal. Vagyis ünnepi kereteket adunk az eseménynek.

És akkor házasok lettünk. Papírunk van róla, hogy muszáj megoldanunk a problémáinkat. Ez például valahol megnyugtató, már csak amiatt is, – tudom, hogy nem túl romantikus érv, de ez is benne van – mert a nő biztos alapokra szülhet gyereket, tehát még ha tönkre is megy a házasság, akkor is kiperelem belőle a gyerektartást. Nesze neked posztmodern értelmezés.

Meg elképzeltem néhány szituációt, amikor ez fontos lehet. Van olyan persze, hogy jogilag nem mindegy. Gondoljunk csak a mindenféle fészekrakókra meg szocpolokra. Vagy erre: egy meleg ismerősöm párja meghalt. Nyilván nem voltak házasok, így az év végére minden szabadságát elvesztegető fiút egyetlen percre sem engedték el a munkahelyéről – se az intéznivalók, a temetés, se a lelkiek végett. Ha a házastársaddal történik valami, törvény írja elő, hogy otthon sírhatsz néhány napig. Papírod van róla, hogy érzelmileg és a mindennapok apróságai kapcsán is kötődsz valakihez.

De mondjuk előttem van egy ilyen: nagy társaságban vagyunk, egy csinos nővel beszélget a drágám, aki láthatóan jót elvihorászik vele. Erre én odalépek, és azt mondja: hadd mutassam be a barátnőmet. Azt gondolja a nő, hmm, hát nem is olyan nagy szám, simán lenyomom, a mellem is nagyobb, netán megkérdi, mióta vagyunk együtt, de másnap különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül küld flörtölő e-mailt a páromnak. Mondjuk.

De gondoljunk csak bele. Odalépek, egy kicsit villámokat szór a szemem, és a párom erre így szól: hadd mutassam be a feleségem. Egy másodperc szünet, egy csalódott pillantás. Örülök, mondja, és láthatóan nem örül, aminek én örülök. Majd elmegy.

Na ez a szavak ereje.