"A család rabszolgája vagyok", "A konyha foglya vagyok", "Mást sem csinálok egész életemben, csak utánatok pakolok", "Tulajdonképpen öt gyerekem van" - szokta mondani anyám, akinek amúgy négy gyereke van, utóbbival természetesen felettébb rendszerető férjére utalva. Kicsi koromtól kezdve gyűlöltem ezt. Mindig arra gondoltam, nem véletlen az a mondás, hogy "megint a régi lemez", mert tényleg olyan volt az egész, mintha feltenne egy lemezt, amit már mind megszoktunk, így hát elengedtük a fülünk mellett. Apánk is.
Néha persze kiborult a bili amiért kétheti szennyese állt a szoba közepén "harmonikában" (anyám így nevezte, amikor szeretett ura esténként úgy vette le egyben a ruháját, hogy a zokni, a gatya gondosan benne maradt a nadrágban, és a trikó, az ing, a pulcsi is egy mozdulattal jött le). Ilyenkor volt nagy üvöltözés, és én titokban dacból mindig apám pártján álltam annak ellenére, hogy láttam: mennyit küzd, mennyit szenved, mennyit dolgozik anyám. Mindig ugyanarra gondoltam: most jut ez eszedbe? Mért nem húsz évvel ezelőtt tanítottad meg neki?
Így hát erős elhatározás született bennem. Nem is kell sok freudizmus ahhoz, hogy magyarázzuk, miért olyan sarkalatos kérdés számomra a harmonikus párkapcsolatban a házimunka. Eldöntöttem még kiskamasz koromban, hogy én semmiképp nem engedem majd idáig fajulni a dolgokat. Megmondom még az elején kerekperec, hogy én nem leszek a konyha rabszolgája. Egyetemre megyek, dolgozni fogok, nem kell engem előre engedni az ajtóban, rám adni a kabátot, fizetni a kávémat: egyenlő felek leszünk, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. A gender studies nagykönyvében legalábbis.
Mint kiderült, ezzel csak egy gond van. Nem minden férfi olvasta a gender studies nagy könyvét. Vagy amelyik igen, az se biztos, hogy ötösre vizsgázott belőle.
Szóval a dolog ott kezdődik, hogy ne adj Isten elmosogat a lelkem, mindent az utolsó teáskanálig. Amiért persze én leborulok előtte, és lába nyomát csókolgatom, hogy megadatott nekem egy ilyen pasi. És megpróbálom titokban tartani, hogy a villák felét újramosogatom, mert ha ő csinálja, koszos marad.
Vagy a másik gond, hogy akkor most ki is a főnök ezen a téren. Én igazából nem akarok az lenni, mert ugye egyenlő felek vagyunk, te is a felét, én is a felét, mindketten ugyanúgy. Direkt nem akarom kiadni az ukázt: vegyél répát, teríts meg. Ugyanis ha mindketten szeretjük a répát, és mindketten be tudunk nézni a hűtőbe, hogy van-e, akkor mindketten úgy is tudunk dönteni, venni kell.
Az én teáskanalam láthatóan igyekszik, de ez azért még neki is utópisztikus. Úgy tűnik, hiába van 2008, hiába vagyunk felvilágosult, liberális, feminista, emancipált, tudomisén, milyen nagy koponyák, mégsem működik ez a száz százalékos egyenlőség. Mert az én felvilágosult, liberális, feminista, emancipáció-hívő, nagy koponyájú szerelmemet is egy mosó-főző-takarító anyuka és egy villanykörtétkicserélő-újságolvasó apuka nevelte.
Mert ugye senki nem gondolhatja komolyan, hogy nem a nő feladata minimum a háztartás koordinálása, ha más nem. Senki nem hiheti, hogy a gyakorlatban megvalósítható az évezredes nemi szerepek eltörlése, a patikamérlegen kettéosztott feladatok kivitelezése, az idillinek tűnő egyenlősködés. Sajnos a gender studies nagy könyvét egy steril szobára írhatták, egy olyan érintetlen állapotra, ami nem létezik - anélkül, hogy a kontextust végiggondolták volna. A vegytiszta emancipáció nem gondolkodik, tehát nincs.
A házisárkány szerepkör, úgy tűnik, csak részben kerülhető el. Másik részben olyan súllyal nehezedik ránk a neveltetés, a szocializáció, a társadalom, a média, minden, hogy erős elhatározásom ellenére kénytelen vagyok belátni: a háziasszony én vagyok.
Cserébe csak egyet kérek. Akkor igenis segítsd fel azt a nyomorult kabátot.