Vasúti kedvezmény, vagyonközösség, öröklés, szocpol, családi pótlék, papírmunka – a teáskanalaknak meg ezek. A Magyar Köztársaság családjogi törvénye értelmében házastársaknak nyilvánítanak minket ugyanis.
Nem csoda, hogy úgy alakult: legtöbbször két ceremóniát tartanak házasságkötéskor. Egyet a léleknek, egyet a szellemnek. Egyet az érzelmi, egyet a gyakorlati szempontok ihletnek. Egyet a fennkölt, egyet a racionális okok miatt.
Ebből az következne, hogy egyet nekem, egyet neki. Ez persze nem ilyen egyszerű. A gond ugyanis az, hogy mindkét megközelítésre rátelepedett, az évszázadok során ránőtt egy olyan lerobbanthatatlan jelentéskéreg, ami hemzseg a plusz kulturális tartalmaktól, a megmagyarázhatatlan kérdésektől, a társadalmi jelenségektől, szóval egyszerűen minden benne van, ami ma a házassággal kapcsolatos. Hogy minden második válással végződik például. A giccses virágcsokorral díszített autó. A még giccsesebb műtermi fotósorozatok. Az örök konfliktusokkal tarkított lagziszervezés. A szülők elvárásai. A nagymamák elvárásai. A nagynénik elvárásai. A modernkor találmánya: a házassági szerződés. A kérdés: miért van fehérben a menyasszony, ha egyszer egyáltalán nem szűz? A kérdés: miért is kell menyecskének öltözni éjfélkor, mikor semmiféle lepedőkiteregetés nem történik, de a legtöbb esetben egy hevenyészett puszi sem csattan el az agyonstrapált fiatal pár tagjai között? Szóval amikor azt mondom: házasságkötés, ez mind-mind ott örvénylik benne, és egyszerűen nem lehet függetleníteni magunkat tőle. Egyik esetben sem: sem a templomban, sem a városházán.
Az előbbi ugyanis, az elvben a lelki oldalt képviselő, talán már el is vesztette értelmét a ránehezedő kulturális súly alatt. A hitetlenné vált, vagy a hit kérdéséről úgy istenigazából sehogyan sem vélekedő fiatal generáció, aki itt bolyong a huszonegyedik század hajnalán ateizmus és spiritualitás, angyaltanfolyamok és sátánista rockbandák, Müller Péter bestsellerek és Csernus bestsellerek világában, szóval ők legtöbbször fejüket az évezredes igába hajtva bevonulnak (húsz év után először) a templomba, elmondják azt az esküt, aminek a felét sem gondolják komolyan, és miközben Krisztus urunknak keresztjét megcsókolják, arra gondolnak, vajon jól rakta-e fel a dekoros cég a székszoknyákat.
Az utóbbi esetben, a városházán pedig kicsit bajban vagyunk. Mivel a templom elveszítette jelentőségét, és nem képviseli az érzelmieket, ez az álnaiv, felszínes, alapvetően jogi intézmény próbálta átvenni a szerepét. Koncz Zsuzsától a Szépség és a szörnyeteg betétdaláig, a falra helyezett giccsgyűjteménytől a hűség és a szerelem kérdéseiről gépiesen recitáló anyakönyvvezetőig minden megpróbálja a házasságkötést mint érzelmi aktust beállítani, ahelyett, hogy azt tenné, ami a dolga: aláíratna egy jogi nyilatkozatot.
A képlet számomra valahogy így néz ki: kezdetben volt a hit és a szerelem. Ez az, ami bennem is van. Erre épült egyrészt a vallás, hogy keretet adjon a hitnek, másrészt a házasság, hogy keretet adjon a szerelemnek. De ez is már igencsak régen volt, úgyhogy a sok idő alatt volt ideje mindezekre rákúszni, ráterebélyesedni egy mindent átható, és ezáltal mindent kicsit átértelmező egyháznak, és annak, amit ma társadalmi értelemben nevezünk házasságnak a maga fele arányú válásaival együtt.
Mindezek után: szemére vethető-e egy teáskanálnak, ha megpróbálja ezt a misztikus intézményt a racionális pontokon megfogni? A kettőnk közötti különbség ugyanis csak annyi: én vagyok olyan formabontó, idealista lázadó, hogy a hit és a szerelem jegyében szeretnék házasságot kötni a párommal. Ő meg csupán tudomásul veszi a rég elfeledett érzelmeket körülölelő közeget, azt, amit ma nevezünk házasságnak. Ezzel az új értelmezéssel egyébként csak annyi a baj, hogy ha megpróbáljuk lecsupaszítani, akkor kérdés, nem öntjük-e ki azzal a fürdővízzel a gyereket is.
