A kapcsolat, amelyről szívbéli jóbarátom mesél, így kívülről őrültségnek tűnik. Logikátlan, kilátástalan. A jövője ha nem is reménytelen, de legalábbis homályos. Bizonytalan. Húsz felett nem kezdesz olyanba, amire ennyire nem lehet építeni, mondom neki. Ő pedig töretlenül mosolyogva néz rám, egy olyanra, mint aki semmit sem ért. Fogalmam sincs, mi lesz, mondja nyugodtan. Nem tudom a válaszokat a – jogos – kérdéseidre. Egyszerűen szerelmes vagyok.
Aznap este elgondolkodtam. Hogy akkor vajon mi is a szerelem, mire való ez a megmagyarázhatatlan, mindenek felett álló érzés? Miért jó? Pontosabban: mire?
Akkor este döbbentem rá, milyen racionálisan is állok ehhez az ésszel fel nem fogható érzéshez, milyen a szerelem természetétől teljesen elrugaszkodott tényezőket kérek számon rajta. A megfontoltságot. A logikát. Válaszokat – olyan kérdésekre, amikkel még nem is szembesült. Mintha ez az egész pusztán döntés kérdése lenne.
Aztán arra gondoltam, mégsincs ez így jól. Hiszen valami rációnak, valami emberinek mégiscsak kell lennie ebben is. Az nem lehet, hogy a szerelem mint oly megfoghatatlan és általunk befolyásolhatatlan külső erő egyszercsak jön, elragad, és minden okoskodást elsöpörve elrendezi az életünket! Hiszen mérlegelnünk kell: megfelelő férj- és apajelölt-e az illető, megértő és elfogadó-e, érdekli-e a színház, szereti-e a családunk, lehajtja-e a vécéülőkét.
A kérdés persze az: a szerelem, a kapcsolat és a házasság fogalma hogyan viszonyul egymáshoz. A szerelem lehet ugyanis egy mindent elsöprő földöntúli erő, amivel mást nem kezdhetünk, csak fejet hajthatunk neki, ugyanakkor az, ami utána következik, már sokkal több tudatosságot igényelhet. Legalábbis azt hiszem. A szerelem érzésének valahol végülis csak egy evolúciós célt kell szolgálnia: alapot ad a szexualitásra, így ez az érzés nem más, mint a természet csapdája, amibe a végső cél, a fajfenntartás érdekében mind belesétálunk. A házasság, a házastársi hűség, és az ezt elősegítő egymás iránt érzett szeretet szintén a célhoz igazodik: az utódot nem csak nemzeni, hanem szerető családi környezetben felnevelni is kell. Így a szerelem fergetege valahol mégiscsak egy alap ahhoz a végcélhoz, amit úgy hívunk: család.
De mi van akkor, ha a biológia rosszul választ? Ha belénk lövi azt a nyílvesszőt, eléri, hogy minden idegszálunkat megfeszítve se tudjunk ellenállni annak a felemelő, szenvedélyes kapcsolatnak – amiről eközben tudjuk, nem a legjobb alap az építkezéshez? Létezhet olyan szerelem, ami nem vagy nem jól szolgálja a családalapítást?
Ezen a ponton magam is elmosolyodtam saját okfejtésemet hallgatva zakatoló kis agyamban. Amikor arra gondolok ugyanis, miért mentem férjhez, mindig eszembe jut az a semmivel össze nem hasonlítható bizonyosság-érzés, amit az esküvőre készülve éreztem és a mellette ugyanolyan erőteljesen bennem lévő kétely: fogalmam sincs arról, mit csinálok. Emlékeztem az egy évvel korábban magamban lezongorázott gondolatmenetre: ez a férfi ebben és ebben nem felel meg nekem, így az esküvő után még azt is bevallhatom, annak idején megfordult a fejemben, hogy fogom a cókmókom, és otthagyom az egészet. Valami, amit távolról sem tudtam volna megmagyarázni, mégis ott tartott, és rávett, hogy hozzámenjek. Ugyanaz, ami a barátnőmet is. Nincs mese, úgy tűnik, mégiscsak van valami misztikus ebben az egészben. És lehet, hogy ezegyszer én is beláthatnám: igenis van, aki okosabb nálam. Nem lehet mindent a magam zseniálisnak hitt okfejtéseivel lerendezni, nem vagyok mindenható. Hiszen aki az – az sosem választ rosszul.
Esetleg gyakrabban rábízhatnám magam.
