Ebből is látszik, jobb lett volna nem is hánytorgatni a „ki-kit nevel” témát, hiszen így csak felzavartam az állóvizet, és hiába lettem legutóbbi kirohanásom óta (a blogomon legalábbis) elmélyült, állhatatos, mindenen felülemelkedő jógi, ha ő közben már eltárolta a sérelmeket, és jogosnak érzi a visszavágást.
Az történt ugyanis, hogy Bulgáriába készülünk nyaralni. Először is elkövettem azt a hibát, hogy minden direkt utasítgatás-piszkálódás nélkül egész egyszerűen ráhagytam az utazásszervezést, mondván: ő ért hozzá (és azt még véletlenül sem tettem hozzá, még a vita hevében sem, hogy azért, drágaságom, mert jó lenne, ha végre te is csinálnál valamit, hiszen kettőnk helyett én mosok, főzök, takarítok, stb.). Ez csak annyival tetézte a bajt, hogy kimondatlanul gyűltek az indulatok benne, mert természetesen – joggal – rossz néven vette, hogy ennyire kivonom magam a közös szervezés alól.
De ez még önmagában nem is lett volna baj, ha nem követem el azt a súlyos hibát, hogy csupán egy ironikus mosollyal jutalmazom azt a lelkesedést, amivel orosztudása felfrissítésén fáradozik. Talán meg nevettem is, mikor megláttam a könyvtári orosz nyelvkönyveket. Csak annyit mondhatok: ne nevess ki egy elszánt Bikát, ha kedves az életed.
Ekkor jött ugyanis a kiborulás. Hogy egyáltalán hogy képzelem én, mit fogok kezdeni Bulgáriában, ha vele bármi történik. Hogy fogok segítséget kérni, mentőt hívni, ételt rendelni, megkérdezni az utat, stb. Én ugyanis – és ez volt a végső döfés – még a cirill ábécét sem ismerem. Úgyhogy csak ne nevessek az ő erőfeszítésein, hanem menjek inkább a fenébe – a globalizációt, gaz imperializmust, angolszász hegemóniát kiszolgáló angoltudásommal egyetemben.
Nos. Az igazat megvallva tényleg nem ismerem a cirill ábécét, és be kell, hogy valljam, elbizakodott angolnyelv-használóként nem is éreztem szükségét. Ez azonban – úgy tűnik – a párom szemében olyasfajta csorba a rólam alkotott képen, hogy így már gyakorlatilag nem is vagyok az az érdeklődő, művelt, széles látókörű entellektüel, akinek ő hitt.
Bevallom: ez fájt. Szóval az, hogy én hosszas lelki vívódás után eljutok arra a Mr. Darcy-i fennkölt következtetésre, hogy elfogadom őt olyannak, amilyen, és minden hibájával együtt ugyanúgy szeretem, és erre ő – az én szememben egy ilyen bagatell baromság miatt – kimondja kerek-perec, hogy márpedig ő engem emiatt a beszűkült, érdektelen gondolkodás miatt kevesebbre tart – na, hát ez nem fair. Neki is álltam rávezetni arra, milyen fontos, hogy ne elvárásokat támasszunk örökké a másik felé, hanem ha már úgy döntöttünk, hogy ennél jobbat már úgysem találunk (akarom mondani: megtaláltuk egymás személyében a nagy Őt), akkor igenis szeressük a másikat – no matter what (hm… ez most az angolszász agymosás eredménye).
És ekkor sajnos újabb fájdalmas következtetésre jutottam. Ördögi körbe kerültél, okoska. Mert ugye, ha az alaptézis az, hogy elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy szerinte hiányosság a cirill ábécé iránti közömbösségem. Sőt! Ha az én kiindulópontom történetesen az, hogy minden hibájával együtt szeretem, akkor elvben ugye azzal a hibájával együtt is szeretem, hogy ő viszont nem minden hibámmal együtt szeret.
A fentiek újfent beláttatták velem: a párkapcsolat nem matematika. Mégis, ha már egyszer belekezdtem, nincs visszaút, muszáj következetesnek lennem, és szigorúan kitartanom a fenti levezetés mellett, amelyből egyetlen helyes következtetést tudok levonni.
Az igazat megvallva baromi nehéz ám ez a cirill ábécé, de ha beledöglök is, megtanulom.
