Képzeljünk el egy szituációt. Az iskolában mindig ötösöket kapsz, kitűnő tanuló vagy, az osztály legjobbjai között tartanak számon. Vannak persze más jó tanulók is, de ez téged nem zavar, hiszen nagyon büszke vagy magadra, hogy a sok hajtás eredménye újra és újra az ötös. És akkor egyszer kiderül, mint derült égből villámcsapás: ebben az osztályban lehet kapni tízest is. És te évekig rohadtul örültél, hogy a legjobb jegyet szerzed meg, és ettől baromi elégedett voltál, azt hitted, hogy milyen menő vagy – erre tessék. Baromira nem is vagy menő. Csak erről te vagy az utolsó, akit tájékoztatnak. Középszerű vagy, sok hiányossággal, és ami a legrosszabb: sok év tévhitekkel teli hamis elégedettséggel a hátad mögött.
Mi van, ha a kapcsolatok is ilyenek? Hogy az ember mindig ötöst ad maguknak azt gondolván, hogy ez a legjobb jegy. És ha kiderül, hogy nem? Mikor derül ki? Csakis akkor, mikor életedben először belefutsz valamibe, ami tízes? Egyáltalán akarsz te ebbe belefutni, vagy jobb az ötös kiválóságának hamis illúziójában élni? Hiszen addig, míg nem tudtad, lehet ennél jobb is, tényleg boldognak hitted magad. Meg láttad azt is: vannak kettesek meg egyesek is, és tisztában voltál azok hiányosságaival, azzal, a te teáskanalad miben jobb ezeknél. Hát igen, végülis örülj, ha nem ver meg, meg lehet vele beszélgetni, meg nem pókerezi el a családi kasszát, nem jön haza minden este csatakrészegen, satöbbi. Ezekhez képest az ötös kitűnő! Persze, tudtad, hogy nektek is vannak gyenge pontjaitok, de hát mindenkinek vannak, jó, lehet, hogy néha ötös alát adtál magatoknak, de még így is úgy érezted: ez a kapcsolat valami, ez egy jól működő rendszer, ebbe érdemes energiát belefektetni.
Azt is tudtad mindig: egy kapcsolat sem tökéletes. Pont a múltkor hallottam egy férfiről, aki négyszer nősült: negyedjére megint elvette az első feleségét. Na, ő például akkor már biztosra ment. Ez a történet számomra azt jelentette: nem kell elválni a problémák miatt egy új, tökéletes kapcsolat reményében. Mert az sem lesz tökéletes. És nekem nem kell négyszer házasodnom, hogy erre rájöjjek. És tudom azt, hogy egy kapcsolat hosszú távon nehéz. Hogy kell befektetni – érzelmet, odaadást, energiát, empátiát, sok türelmet, néha még azt is, nyelsz egyet. Hogy kompromisszumkészség nélkül nem megy. Hogy vannak hullámvölgyek. Hogy mindketten emberből vagyunk, vannak hibáink, és az, ami ma vicces apróság, tíz év múlva válóok. Hogy a mindig a nő az okosabb, nekem kell rafináltnak lenni még húsz év múlva is. Nem várom tehát, hogy gondtalanul ellovagoljunk a naplementébe a fehér lovon. Felkészültem a küzdésre, mert úgy gondolom, megéri.
De csak ha megéri. Mert tegyük fel, hogy minden egyes embernek a Földön van mondjuk tíz súlyos hibája. És ha ebből a tízből az egyik a szűklátókörűség lenne például, akkor nem is próbálkoznék, mert tudnám, hogy számomra az nem tolerálható. De ha neadjisten az egyik ilyen hiba az, hogy az illető nem mutatja ki az érzéseit, nem becézget, sosem bújik hozzám teátrális odaadással – hát legyen, ez még belefér.
Vagy mégsem? Honnan tudom, mi az, ami alább nem lehet adni, és mi az, amit a kompromisszumkészség jegyében tolerálnom kell? Vagy nézzük így: semelyik ember nem 100%, de mondjuk mennyi az, ami már megfelelő érték, amiért már megéri nyelni, de még nem megalkuvás, önmagunk alulértékelése? 78%? Hogy kell kiszámolni?
