I like it on the kitchen table. I like it on the floor. I like it on the bedroom – ilyen állapotkiírásokkal árasztották el a nőnemű felhasználók a facebook-ot az elmúlt napokban, ezzel is demonstrálva, a nő misztikuma köszöni szépen, él és virul. Nem tudta ugyanis megfejteni egyetlen valamirevaló hímnemű sem, mi az, amit annyira szeretünk az asztalon, a földön, a hálószobában – mindaddig persze, amíg be nem írta a google-be.
(Zárójel: az isteni google manapság mintha a táltos, a bölcs, a vasorrú bába, a delphoi jós és a gyóntatópap szerepét is betöltené – számos olyan google keresés során jutnak el például a blogomhoz, mint „mikor múlik el a szerelem” vagy „mit tegyek, ha nem mondja azt, hogy szeretlek”.)
Nem fogom elárulni a facebook női társadalmának rejtélyét, de ennek kapcsán azért eszembe jutott egy-két másik titkunk is, amiről azt hisszük: a férfiak sosem fogják felfedni. Hogy mi van a női táskában – nemrégiben még én is árulást követtem el. Hogy hogyan jutunk el a reggeli kócos-büdösszájú állapotból a kiskosztümös-sminkelt titkárnő-kinézetig – ez csak a romantika első hónapjaiban rejtély. Eszembe jutott viszont egy: amiért talán megköveznek a nőtársaim, ha elárulom. De úgy van ez valahogy, mint az ügynök-témában: lehet, hogy először fájdalmas az igazság, de utána legalább tovább lehet lépni, és tisztán látva, akár a bűnbánat-bűnbocsánat lelki folyamatot megélve tudunk élni.
A nyáron a szegedi szabatérin a Carment adták – az egyik kedvenc operám, írnám, ha nem lenne ciki. Nem csak a magával ragadó, már-már populista-populáris zenei világ, hanem a csábítás mint ősi ösztön, a klasszikus „minden nő kurva” tematika briliáns feldolgozása miatt is. Ahogyan idén nyáron figyeltem az előadást, közben arra gondoltam: ki a gonosz ebben a darabban? Elítéli-e bárki is a gaz csábítót? És minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább az volt az érzésem: a béna, röhejes, lúzer Micaela és a még lúzerebb Don José szinte idegesítő szereplők, és a maga női hatalmát oly gyönyörűen kiaknázó, a nőiségét önfeledten élvező, kurválkodó főhősnőé az erkölcsi fölény.
Nem ítélem őt el. Sőt, ahogyan így forgattam a fejemben a karaktert, egyre több hasonlóságot találtam saját magammal – ami persze ijesztő, de szóltam, hogy tabukat fogok döntögetni. Igen, minél többet gondolkodom rajta, én is azt szeretném, ha mindenki szerelmes lenne belém. És igen, ha van egy kaszárnyányi férfi, aki mind bolondul értem, de van egyetlen makonya, aki úgy csinál, mintha hűséges akarna maradni az egyszerű, de dolgos jegyeséhez – akkor persze, hogy azt akarnám kicsit megpiszkálni.
Visszatekintve: sokszor meg is piszkáltam amúgy. Kicsit szégyellem magam (azaz szégyelli magát az erkölcsös jókislány énem), amikor a sok Don Joséra gondolok az életemben: azokra a lúzer fiúkra a gimiben, akikkel egyedül én álltam szóba, fejemet hátravetve nevetve hülye poénjaikon, érzéki mozdulattal csempészve kezükbe az órai levelezést, és tettetett csodálkozással fogadva később a szerelmi vallomást. Azokra a pasikra füstös bárokban, egyetemi bulikban, diszkókban, akik előtt macskaszerű mozdulatokkal, önfeledten táncoltam – még magam előtt is ártatlan szórakozásnak játszva el a dolgot, és gorombán felháborodva, ha többet akartak. Vajon volt egyetlen őszinte pillanata ezekben az években a férfi-nő kapcsolataimnak? Vajon van-e valaha is?
És akkor eszembe jut a férjem. Felidézem az első randevúinkat, azt, ahogyan piros szandált vettem, és még a nyakam, az ajkam is másképpen állt az előadást figyelve, csak hogy elcsábítsam. Ahogyan néhány találkozás után célozgatva hoztam elő a sikamlósabb témákat, kecsesen egyensúlyozva persze, hogy izgalmas maradjak, de nem közönséges. Észrevétlen terelve olyan témákra a beszélgetést, amelyből kiderül: milyen érzéki, milyen könnyed és magabiztos, mennyire szerethető, micsoda nő vagyok.
A dolog bejött. A holdvilágos Tisza-parton sétálva addig incselkedtem, míg elcsattant a csók, majd addig taktikáztam, míg elvett feleségül.
Ármány, cselszövés – ezek vagyunk tehát. Legalábbis én. Ha most valaki beírja a google-be, hogy a „nők titkai”, akkor remélem, elsők között leszek, mert ez most aztán tényleg nagy leleplezés, talán meg is köveznek érte rejtőzködő nőtársaim. Vagy elkezdik bizonygatni: nincs szó álnok csábításról, a férfi-nő viszony igenis őszinte – vagy legalábbis sok az őszinte pillanat. Persze, az nálunk is akad. De azért remélem, nem szaporodnak el túlságosan – még így az esküvő után sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése