Mi lesz a vacsora?, kérdi.
Nem tudom, vontam meg a vállam.
Még nem találtad ki?
Nem. Nem vagyok éhes, de te egyél nyugodtan.
De mit?
Amit szeretnél.
Kis small talk a napunkról, további teszek-veszek (én), ücsörgés a kanapén (ő).
Akkor vacsizunk?, kérdezi újból.
Mondtam, én nem vagyok éhes. Te egyél nyugodtan.
De mi lesz a vacsi?
Ekkor gyanakodni kezdtem. Há bazmeg, ez azt várja, hogy én csináljak neki vacsorát. Hogy ezt meg honnan szedi?
Drága, találd ki. Van a hűtőben zöldség, juhtúró, sajt, joghurt, kicsi a tegnapiból, van itthon kenyér, szóval amit szeretnél.
Látszott az arcán, hogy ő sem pontosan érti, miért nem vacsorázik még, de valahogy nem ment. Kelj fel, és járj, mondtam a férfinek, akinek eltörtem a lábát, majd elvettem a mankóját. Nagyon szeretnivalóan bökte ki végül:
De te jobban tudod. Nem fogsz mára is kitalálni valami jót?
Nem, mondom. Ma nincs kedvem.
Csend.
De te ezt úgy élvezed.
Hát... ha épp van kedvem, szeretek kreatívkodni. De most épp más dolgom van, és én már ettem.
Dehát ehhez te értesz. Például ha valami baj van a biciklimmel, tudom, hogy két órányi szerencsétlenkedés alatt meg tudnám javítani, de inkább szólok Dominiknak, mert ő egy mozdulattal megjavítja.
Végül is igaza van. Csináljam én, ha úgyis jobb vagyok benne. Gyakorlat teszi a mestert, a nyelvemen van – de ha egyszer nem jutott neki gyakornoki pozíció.
Legyen olyan medvehagyma-pástétom, amit a múltkor csináltál, mondja.Na jó. Csináljak neked?
Nem kell. Csak add át a know-how-t.
Ja, végül is. Ha csak úgy nem.


Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése